Szerettem Maugham (ejtsd: móm) némelyik regényét, így némiképp felfokozott hangulatban vártam a nemrégiben bemutatott Szerelmi körutazás című darabot a Thália Színházban. A Tháliába egyébként nem járunk, eddig nem tudtam, miért, de most már van róla sejtésem. A darab arról szól, hogy 35 év után "véletlenül" összefut a csalfa, megszökött feleség, a szöktetést végrehajtó lord és a felszarvazott férj. Mindenki azt hinné, hogy ebből egy csomó komikus helyzet adódik, és esetleg ezt ki is használják a darab adta keretek között, de sajnos nem.
Mivel minden kirtika természeténél fogva szubjektív, először néhány objektív gyalázatot hadd említsek: én még ennyi szövegtévesztést az életben nem hallottam. Vidám csajok helyett csidám vajokat mond Szilágyi Tibor, de lehet látni rajta, hogy nem szándékosan, és a többi szereplőn is átrohan a szánalmas szövegtévesztés, dadogás vírusa. Tíz percenként egy ilyen, az már folyamatos bakizásnak tekinthető.
Nem tudtam mire vélni ezt a trehányságot, ekkor világosítottak fel, hogy ez még csak a néhányadik előadás. Ja, mondom, akkor értem. Unalomfokát tekintve ugyan nekem a négyszázadik előadásnak tűnt, de a négyszázadikon olajozottabban mennek a dolgok, valóban.
Az egész darabot átszövi a történet, az élethelyzet, a nézők és minden iránt érzett dögunalom. Ha van egy helyzet, amit ki lehetne használni, fel lehetne fokozni, akkor az - elmarad. A darab végén van például egy nagyon ütős dramaturgiai helyzet: a felszarvazott férj 500 fontban fogad a lorddal, hogy az ő fiának a feleségét biztosan nem szöktetik meg. Kintről autóberregés hallik, tehát a nézők tudják, hogy a kishölgyet épp most szöktetik. Vagyis a Szilágyin kívül mindenki tudja, hogy a menyét épp most lopja egy gavallér. Ez egy kínos, és eszméletlenül felturbózható jelenet, a darab csúcspontja, csattanója, hiszen a történelem megismétli önmagát, a felszarvazott férj fiát is szarvakkal illetik. Itt a művész úrnak lehetősége adódna arra, hogy pökhendi okostojásból egy pillanat alatt átalakuljon behúzott vállú üdtődött senkivé. Lubickolhatna az alakítás nyújtotta karaterformálás óriási, ámde kihasználatlanul maradó lehetőségében, merthogy a messziről ordító lehetőség helyett egy olyan gesztussal "veszi észre", hogy bolondot csinált magából, mint akinek minden mindegy. "Ja, hogy viszik a nőt? Kit érdekel?" - mondja a gesztusa, majd függöny.
Méltó befejezése a hasonlóan sziporkázó két felvonásnak. Miért? Miért? És miért van teltház?