Avagy már megint ott tartunk, hogy az operációs rendszer nem tud valamit, ami pedig triviális.
Kezdetben vala a DOS, ami nem tudta, mi az az egér, és vajon mi fán terem a grafikus megjelenítés. Aztán jöve Windows 3.1, tudá mi csoda egér és grafika (szo-szó) de nem tudá, mi a szösz az a hálózat. Jöve Windows for Workgroups, tudá mi a fene akar lenni hálózat, de nem tudá micsoda az internet, a SCSI, és még sorolhatnám, mi mindent nem tud. Ugorjunk az időben. Jöve Vista, Mac OSX, Ubuntu, és nem tudá, mit tegyen, ha az érintőképernyőn, vagy a laptop touch padján valaki kettő vagy még annál is több pontot érint egyszerre!
A történelem megismétli önmagát
Anno, ha valamit az oprendszer nem tudott, szorgos kis kezek leprogramozták maguknak, és csináltak sok-sok különböző, teljességgel inkompatibilis eszközmeghajtót (egérdrájver-heaven). A mai oprendszerek (tisztelet a kivételnek, MacBook Air) nem tudnak mit kezdeni a multitaccsal, pedig a hardver nyilvánvalóan képes érzékelni egynél több érintést. Tehát mi történik? Mindenki elkezdi kifejleszteni a saját mulittaccs megoldását. Itt tartunk most. Kis késleltetéssel (több év) persze az oprendszerek is képessé válnak a többpontos érintés lekezelésére, akkor következik a szokásos, rendszeresen visszatérő hőbörgés, hogy a Microsoft (Apple, Ubuntu, a megfelelő behelyettesítendő) elvette a kenyerünket, kiszorította a mi világmegváltó multi-touch rendszerünket a piacról.
Ami igaz is. Kiszorít. De ennek így kell lennie. Az operációs rendszereknek idővel minden alapfeladatot tudniuk kell, mert különben a versenytársuk általi halálra vannak ítélve. Egy periféria normális lekezelése alapfeladat. Az itt a kérdés, hogy miért nem képesek erre a mai oprendszerek (tisztelet a kivételnek)? És miért fogják műszaki csodaként, bravúrként bejelenteni, hogy képesek az érintős hardverek által jó régóta készségesen nyújtott többpontos érintés normális lekezelésére? Miért?
Minden baj „okozója”: a Xerox
Az egész multi-touch mizéria a Xerox Palo Altoban található kutatóközpontjáig vezethető vissza. Ott találták ki az egerészést a 70-es évek elején. Ott született meg az ablakozás, és az egérkurzor. Ott dőlt el, hogy a számítógépen egy pointer lesz, és hiába a sok ablak, mindössze egy ablak lesz aktív. Feltalálták az egykurzoros rendszert. A mindenki által ismert rendszerben egyetlen nyilacskát tologatsz ide-oda a képernyőn, és ezzel bökdösöl, aktiválsz ablakokat, alkalmazásokat. Merthogy onnan, a 70-es évekből nézve nincs is más lehetőség, nincs több pointer, nincs touchpad. Csak abban az esetben lenne két kurzor, ha két egér rohangálna a képernyőn, de azokhoz meg nincs két billentyűzet. Feltalálódott a személyi számítógép. Pontosabban az EGYSZEMÉLYI számítógép. Azóta is mindenki ezt a modellt használja, akár van 3D-s bedöntött, tekervényes taszkváltási lehetőség az oprendszerben, akár nincs. Minden mai asztali opreációs rendszer egyfelhasználós, még akkor is, ha több felhasználót lehet rajta létrehozni. Egy időben, egy felületen egyszerre csak egy felhasználók lehet.
Pedig ma már, a mai, több négyzetméteres kijelzőkön akár el is férne egymás mellett több felhasználó…
A mai operációs rendszerek kódja valahol egészen mélyen, sőt annál is mélyebben, a filozófia szintjén egykurzoros: ha két érintés van, akkor vagy a nyilacskát ugráltatjuk, vagy a második (harmadik stb.) érintést szoftveresen elnyomjuk, mert az csak hiba lehet. Ebből az állapotból kikeveredni a filozófia megváltoztatásával, és fundamentális kódok átírásával lehet. Ez pedig évekig tart. De egyszer ez a munka is elkészül, és Windows 2013, a Mac OS XXII és társaik hirtelen multitaccsosakká, és ezzel egyidejűleg végre tényleg többfelhasználóssá válnak.