Az oktatás az egyik legrégebbi szellemi tevékenység, amelyről írásbeli emlékeink vannak: az ókori filozófusok „tankörei” adták az emberiség mai tudásának olyan stabil alapját, amelyre mind a mai napig támaszkodhatunk. Nem mondhatjuk, hogy nincs elegendő történelmi példa előttünk az oktatás működésének leghatékonyabb módjáról: a személyes mentorkapcsolatról.
Az informatika elmúlt húsz évében folyamatos kísérletek történtek az oktatás automatizálására, de ezek valahogy sosem terjedtek el igazán egy bizonyos tudásszint felett. Igen, van, létezik és népszerű az e-learning, de valljuk be, hogy nem helyettesíti azt a képzési formát, amikor egy szakértő személyesen adja át tudását egy vagy több hallgatónak. lehet próbálkozni videókkal, foglalkoztató feladatokkal, de ezek nem adják az elmék összekapcsolódásának élményét, és mint ilyenek, az önálló tanulásnál, guglizásnál nemigen jelentenek többet – merthogy valójában öntanulást segítő kézi készülékek.
Ha megvizsgáljuk, mi zajlik egy tanteremben, azt látjuk, hogy egy csoportvezető oktató egy néhány fős csoport előtt állva osztja az észt, valamint – ha a tananyag ezt megköveteli – vezeti a közös gyakorlatot. Felületesen személve az „eseményt” úgy vélhetjük, hogy a csoport valóban csoportot képez, és a hallgatók valamilyen kapcsolatban vannak egymással. A helyzet azonban az, hogy nincs közöttük kapcsolat, és aki már próbált teamfeladatot kiosztani tanfolyami hallgatók számára, tudhatja, hogy még „erőszakkal” is nehéz ezt a fajta hallgató-hallgató kapcsolatot létrehozni. A valóság az, hogy minden egyes hallgató egy-egy kapcsolatban van az oktatóval, vagyis mindössze két elme kapcsolódik össze. Jobban mondva szegény oktatónak nehezebb a helyzete, mert ő minden hallgatóval kialakít egy páros kapcsolatot, ami szellemileg igencsak megterhelő – megint csak azt tudom mondani, aki csinálja, tudja, miről beszélek.
A páros elmekapcsolat alatt azt értem, hogy az oktató úgy irányítja a saját gondolatait és kommunikációját, hogy az a hallgatói visszajelzéseknek megfeleljen, vagyis a hallgatóság figyelmét, valamint magukat az „áldozatokat” ébren tartsa. Ez nem kis kihívás, és sok oktató nem is tud megbirkózni ezzel a feladattal. Olyan, mint a tányérzsonglőrködés: ha ezt a pálcát birizgálod, ez a tányér végre forogni kezd, de az ott a sor túlsó végén mindjárt, leesik…!
Vajon lehetséges-e a páros elmekapcsolatok számát emelni az oktató részéről? A hallgatók közti „csoporttudat” hiánya egy érdekes lehetőséghez vezet. Képes-e egy oktató egyszerre akár több száz hallgatóval páros mentális kapcsolatot kialakítani? És a válasz meglepő módon az, hogy igen. Érdekes módon amint a hallgatóság létszáma elér egy bizonyos szintet, a variabilitás megszűnik, így hát az oktatónak nem kell kétszáz különböző szellemi csatornát fenntartania, kétszáz tányért forgatnia a rúdon. Bőven elegendő, ha megáll tíznél – ami persze nagyon sok, de nem sokkal több, mint egy tanteremben. Az egyetemi előadások és a jó előadók bizonyítják, hogy ez a dolog lehetséges.
Sajnos túl sok „oktató” bizonyítja nap mint nap ennek az ellenkezőjét, de attól még, hogy sok-sok előadáson merülünk mély álomba nem jelenti azt, hogy ne lehetne izgalmas előadásokat tartani akár órákon keresztül is. Felkészültség, témakör, hangulat és sok más tényező együttállása kell hozzá, de lehetséges.
Ami esetleg meglepő, hogy a szellemi „kötelék” kialakításához nem szükséges a személyes jelenlét, a hallgatónak és az oktatónak nem kell ugyanabban a teremben összezárva lennie. Pontosan nem tudjuk meghatározni, hogy mi szükséges a kötelék létrejöttéhez, ezzel még adós nekünk a tudomány. Kísérleti alapon azonban már tudjuk, hogy az online oktatás, melyben a távoli hallgatók interneten kapcsolódnak be a „tantermi” oktatásba, a tananyag elsajátítását tekintve teljes értékű – persze más tekintetben az élmény korlátozott, de ami kimarad, az nem is nagyon kell.
Érdekes kérdés, hogy az oktató viszonylag kisméretű kameraképe miért nem zavarja a hallgatókat, azaz miért nem hiányzik nekik a teljes kép. Az egyik szempont valószínűleg az, hogy a kamerakép a megértéshez legszükségesebb metakommunikációs jeleket átviszi. Nincs az az óriási értelemtévesztési veszély, mint azt telefonon olykor tapasztaljuk. A másik szempont az egyidejűség: az online hallgató ugyanúgy egy folyamat részének érezheti magát, mint a helyben ülő hallgatók. A kamerakép elegendő információt tartalmaz az egyidejűség érzésének kialakulásához és fennmaradásához.
Ugyanakkor az is igaz, hogy az élőben közvetített előadás visszanézése már nem ér fel egy hollywoodi film izgalmával. Ha valaki az eddigieken felbuzdulva az élő, online oktatást videókkal szeretné helyettesíteni, ugyancsak fel kell kötnie a nadrágot - vagy legalábbis fel kell találnia, mitől válik 40 órányi videó nemcsak végignézhetővé, de egyenesen élvezetessé. Erre is vannak bíztató kísérletek. Az egyik fontos dolog, amit tudunk, hogy míg élő előadásban 40 percet, vagy – rutinos előadó esetén – akár másfél órát is végig tudunk ülni, videó esetén ez az idő 18 percre zsugorodik. Ennyi idő után hollywoodi izgalmakhoz szokott lényünk óhatatlanul a távkapcsolóhoz nyúl, és keresni kezdi az „izgalmas jeleneteket”. A jelenség okára nincs kielégítő magyarázat – ehhez egyszerűen alkalmazkodnia kell mindenkinek, aki 800 órás képzési programot kíván videón közreadni. 18 perc után „és most valami egészen más (Monthy Python)” szükséges.
Erről (mármint a videós oktatásról) még össze kell szedni a gondolataimat. Az online oktatás azonban nem a jövő, hanem a jelen.