Milyen a jó oktatás?

Nekem személyesen nincs szakirányú (pedagógiai) végzettségem. Genetikai úton került hozzám az oktatás, a tanítás szeretete, annak átélése és művelésének helyes (?) módja. A NetAcademia eddig elért sikerei azt igazolják, hogy ez a módszer jól működik. Hosszú évekig, amíg igen kiváló kollégákkal (mICK, Soci) másodmagam tartottam tanfolyamokat, nem tudtam, de talán nem is akartam megfogalmazni, mit csinálunk másképp. Nem is volt erre akkoriban szükség - működött és kész. Ilyen-olyan díjak és elismerések sorozata (Az év előadói: https://www.netacademia.net/tudastar/default.aspx?upid=8541, Prognostics-felmérés, Microsoft Consulting utánpótlásképzés elnyerése stb.) igazolja, hogy nem tévedtünk. Az ösztönös, ám kétségkívül sikeres oktatási módszertan az évek során azonban tudatossá vált, a cég minőségpolitikájához régóta szorosan hozzátartozik.

Egy-egy össznépi, minden oktatóközpont által tartott tanfolyam után közvetlen visszacsatolást, pártatlan döntőbíráskodást is kapunk arról, hogy a tudatos tanfolyamtartás többet nyújt a hallgatóknak, mint az ad-hoc. A 2007 márciusában megtartott Vista Preinstall tanfolyamok értékelőlapjai szerint a NetAcademia Oktatóközpont végezte a legjobban a munkáját.

A kezdetek

Ha visszagondolok több mint tízéves Microsoft Certified Trainer (MCT) pályafutásomra, kezdetben egyáltalán nem értettem, mivégre dicsérik fel szánalmas tanfolyamaimat a hallgatóim, mikor én mindössze arra törekedtem, hogy én magam (is) tanuljak a tanfolyamon, illetve hogy nem unjam halálra magam. Ez azért elég gyenge célkitűzésnek tűnik, nem igaz? Hol van itt az információátadás szándéka, a jó kis magyarázatok kidolgozása, és persze hol a „legfontosabb”, a PPT? Lassanként jöttem rá arra az igen egyszerű tényre, hogy ha egy előadás vagy tanfolyam szórakoztató (=én nem unom halálra magam), az bizony sokkal hatékonyabb tanulást nyújt a hallgatóknak, mintha bármi mással kísérleteztem volna.

Ennek oka abban keresendő, hogy az ember memóriája lyukas, mint a szita, ugyanakkor érzelmi sokk hatására borotvaélessé változik. Gondoljunk csak egy személyesen átélt balesetre: ezerszer jobban emlékszünk arra a néhány másodpercre, amikor a baj megtörtént, mint bármi másra ugyanazon a napon. Sőt! Idővel az egész nap nyomtalanul eltűnik az emlékeinkből, nem marad más, mint az a pár hátborzongató másodperc!

Az oktatás során „elkövetett” viccek és egyéb "túlkapások" érzelmi sokkocskák sorozatával segítik a hallgatóságot a történtek megjegyzésében, a figyelem fenntartásában. Belegondoltak-e már abba, hogy unalmas konferenciákon miért csak az előadáson jön ránk az álomkór, míg szünetben soha?

És ez még nem minden! Apró trükkök sorozata kell ahhoz, hogy a hallgató érdeklődését akár 40 órán keresztül (napi nyolc tanórában, öt teljes napon át!) fenntartsuk, tudását elmélyítsük, hiányait pótoljuk, esetleges motiválatlansága dacára munkára bírjuk, tévképzeteit megszüntessük, lelkesedését megőrizzük, céljait elérjük és még folytathatnám. Egyszóval: ne hagyományos oktatásban részesítsük, mert annak nincs értelme. Felesleges pénzkidobás.

A módszertan tudatosítási folyamata

A saját „módszertanom” tudatosítására körülbelül 2004-2005-ben került sor, és nem ment egyedül. Szükség volt azon új kollégák aktív közreműködésére, akik később kapcsolódtak be a NetAcademia életébe, és szinte kikényszerítették belőlem/belőlünk a hogyanokat és miérteket. Sajnos pont ekkoriban Soczó Zsolt harcostársam visszatért eredeti szakmájához, és elment programozónak, így a folyamat befejezésében már nem vett részt, de az elindításáért köszönet illeti. Emellett köszönöm az aktív brainstormingolást a csapat új tagjainak, akik maguk is közreműködtek abban, hogy immár az egész csapat nevében mondhassuk: „A legjobbakat tanítjuk!”

A tudatosításhoz nagyban hozzájárult egymás tanfolyami tapasztalatainak (és értékelőlapjainak) megbeszélése, illetve külsős „áldozatok”, például Microsoft-konferenciák (elsősorban a Lurdy-házban tartott sorozat) előadóinak élve boncolása. A tudatosítás igen jó eszköz a kezemben, hogy ha egy oktató netalán valamilyen értékelésen gyengén szerepel (a kezdőknél ez elkerülhetetlen), ne csak azt tudjam mondani, hogy „ejnye-bejnye, máskor aztán...”, hanem a kivezető utat együtt megkeressük és meg is találjuk.

Amikor 2007 januárjában csapatszinten kivonultunk a Microsoft által szervezett Train the Trainer (TTT) konferenciára Zürichbe, már avatott szemekkel és fülekkel tudtuk ízekre bontani és darabonként agyonkritizálni az ott zajló „oktatást” és a minősíthetetlen „oktatókat”. Tanulni mentünk, és tanultunk is – bár nem informatikát. Hihetetlen, de igaz: a nemzetközi (!) szakma krémje, a válogatott hírös oktatók  percről percre elképesztő hibákat követtek el, azaz semmivel sem jobb oktatók, mint bárki, akit egyik pillanatról a másikra odaállítanak oktatónak. Az ő MCT-vé válásuk pontosan úgy történt, ahogy az enyém is: „Gyere fiam, csináld!”

És mi ezzel a baj? Majd belejön, nem?

Nem, egyedül NEM. Hamarosan kiderül, hogy miért nem.

Mit tud a jó oktató?

Ha össze szeretném írni, milyen különleges képességek kellenek ahhoz, hogy valaki jó oktatóvá váljon, a lista igencsak rövid lenne: nincs szükség semmilyen különleges képességre. Tantermi oktatáshoz meglepő módon még retorikai képességre sincs! (A 600 fős konferenciákat most ne keverjük ide.) Ennél ugyanis sokkal fontosabb, hogy az anyag bent legyen az oktató fejében. Teljesen természetes igény, nemde? Csakhogy a „praktizáló” oktatók jelentős részénél, megkockáztatom: a 90%-ánál ez a feltétel nem teljesül!

• NEM tudja az anyagot, NEM állt össze a fejében, és ha elveszik tőle a drágalátos PPT-jét, NEM tud megmukkanni sem!
• NEM tudja, hogy honnan jön, NEM tudja, hogy hová tart, NEM tudja, hogy mi az, amit már kétszer mondott, NEM tudja, hogy milyen fontos dolgot hagyott ki! Aki nem tudja fejből megtartani a tanfolyamot, NEM tud semmit!

A hivatalos könyvek, a kész PPT-k elkényelmesítik az oktatókat, leszoktatják a gondolkodásról, az ok-okozati viszonyok, összefüggések kereséséről, mindarról, ami életet lehelne abba a szerencsétlen képzésbe. Továbbmegyek: a konzerv tananyagok a hallgatóságot is ellustítják: fogalmuk sincs ugyan, mi van a könyvben, mégsem jegyzetelnek, mert „úgyis benne van”.  Aki így áll hozzá, az – legalábbis nálunk – hibát követ el!

A PPT-mánia olyanniyra eluralkodott mindenkin, hogy sok helyen, ha egy oktatónak egy tananyagról nincs PPT-je, fel is út, le is út. Pedig ez pont fordítva van: aki PPT nélkül bele mer vágni egy előadásba vagy egy tanfolyamba, az jó eséllyel nem szerencselovag, hanem éppen ő az adott téma szakértője. Szakértő, aki egy gondolati hálón mozog, miközben az oktatást vezeti. Minden tényhez, amit elmond, újabb tények tömege bukkan fel a fejében, amit ha kell (mert a hallgatóság soraiban érdeklődés van rá) elmond – ha nem, nem.  Amit vizualizálni kell, megteszi: gesztikulál, rajzol a táblára, élőben kivetít – a PPT nemhogy nélkülözhetetlen, de éppen ellenkezőleg, korlátoz egy ilyen előadást!

A tobzódó PPT-mánia miatt én magam is rendszeresen készítek tananyagokhoz olyan PPT-ket, amiket aztán nem vetítek le, mert úgy nem lehet tanítani – de a tisztelt megrendelő főnökének az kell.

Cél és céltartás

Avagy kit érdekel a WMI?

Tudomásul kell vennünk, hogy a hallgatóinknak maximum 50%-a jön el tanfolyamra a műszaki gyönyörök kiélvezése céljából. A többségnek valamilyen feladat elvégzéséhez van szüksége az ismeretekre, és nemhogy nem hobbija a WQL, de egyenesen hidegen hagyja a téma – mindaddig, amíg fel nem ismeri benne a feladataihoz szükséges célszerszámot! A konferenciákon megszokott fícsör-fícsör-demó-demó koreográfiájú előadások sokszor nem adják meg az „aha” érzést, hogy mire is jó egy szoftverszerszám. Az előadásokat, magyarázatokat az elérendő célok felvázolásával érdemes kezdeni, sőt, szinte célok sorozatára kell felfűzni az egész cselekményt.

Jó példa volt erre a Vista Preinstall tanfolyamunk, amit egy teljesen testreszabott Vista-telepítés bemutatásával kezdtünk, így mindenki láthatta, hova fogunk eljutni a nap végére. Innentől nem volt kérdés, hogy mit miért teszünk. Ennek ellenére időről időre kiadtuk a következő fél-egy órára vonatkozó „haditervet”, hogy részletesen lássák a bejárandó utat. Mindenki úgy távozott tőlünk, hogy legalább egyszer teljesen végigjárta a szükséges utat. Mint később kiderült, ez csak nálunk volt így...

Őszinteség

Elérkeztünk egy igen kényes, sokösszetevős témához, az őszinteséghez. Fentebb azt állítottam, hogy az oktatásba belökött szakemberek önmaguktól nem válnak jó oktatóvá. Ezt meg is kell indokolnom! Legjobb, ha saját példámból vezetem le a jelenséget, így nem érhet az a vád, hogy csak vagdalkozom össze-vissza.

Korai oktatási élményeim egyike, hogy úgy érzem, baj van a tananyaggal: hiányos, félrevezető, buta. De hogy lehetne az, mikor a nagy Microsoft maga állította össze? A hiba nyilván bennem van, én nem vagyok eléggé felnőve a feladathoz. Hát rátanulok még. De a következő tanfolyamon is gyötör az érzés, hogy itt baj van. Ezt a fejezetet ki kellene hagyni, amazt át kellene strukturálni, ezt a harmadikat meg ki kellene egészíteni, mert így nincs értelme. Mit tegyek? Térjek el a hivatalos metodológiától? Szabad ezt? És milyen alapon? Honnan veszem a bátorságot, hogy ítéletet mondjak egy nemzetközileg tanított tananyag felett? De ha így tartom, nincs semmi értelme. Szóljak a főnökeimnek, hogy ezt így ne tartsuk? Dehogy szólok!

Ez zajlik le minden oktatóban, majd marad minden a régiben. Két évvel később kijön a hivatalos tankönyv újabb változata, ami a korábban „megérzett” változtatások 85%-át tartalmazza. Na, kinek volt igaza? Mivel én magam már nem egy, nem két ilyen szenvedésen túl vagyok, bátran mondhatom, hogy amit az oktató a tananyagról gondol, az nem elfojtandó perverzió, hanem egészséges és megvalósítandó kritika, amit az élet később rendre igazol! Tessék bátran és őszintén megmondani a hallgatóságnak, hogy mi igaz és mi nem, mi fontos, és mi nem!

Ez az őszinteség egyik aspektusa. Egy másik az oktató alázata minden iránt, ami mozog. Tudomásul kell vennünk, hogy tudásunk bár alapos, de messze nem végtelen még egy ilyen teljesen emberalkotta rendszerben sem, mint amilyen az informatika. Bármelyik tanfolyamon kifoghatunk egy olyan hallgatót, aki egy részterületen többet tud nálunk. A legeslegnagyobb hiba, amit oktató ilyen helyzetben elkövethet az az, hogy tekintélye megtartásának érdekében harcba száll a nála okosabbal. Ha nyer, az a baj. Ha veszít, akkor meg az. Ha hablatyolással, mellébeszéléssel látszólag nyer, az a lehető legrosszabb: egészen biztos, hogy a hallgatóság soraiban lesz egy-két személy, aki már tudja, hogy ő nem tudja.

Nem tudom 

A mellébeszélés vakvágányára könnyen eltévedhet az a tekintélyhajhász oktató is, aki egy feltett kérdésre képtelen azt mondani, hogy „nem tudom”. Az én tapasztalatom az, hogy ezt a helyzetet pontosan ezzel a két szóval kell megoldani: „nem tudom”. Minden más „próbálkozás” értelmetlen. Az más kérdés, hogy ezzel nem jutott nyugvópontra az ügy, az oktatónak mintegy „házi feladata” támadt. Az én javaslatom az, hogy ezeket a helyzeteket tegyük teljesen természetessé, szabadítsuk meg a kínos leégések rémképétől! Ha úgyis elkerülhetetlen, fordítsuk hasznunkra! Erre a célra kiváló lehet egy, az oktató által önmagának kiosztott virtuális feketepont, ami még a táblára is felkerülhet. Annál nagyobb győzelem két nap múlva mellétenni egy zöld pipát, hogy lám-lám, mégis megoldottuk!

Hát ez is folyt. köv. Újabb sorozat indult. Azt hiszem, témából nincs hiányom, de ki fogja ezt a sok mindent 1.) megírni és 2.) elolvasni?