Valami félreértés vagy tudathasadás folytán „véletlenül” írtam egy sci-fi novellát. Illetve ez így nem is igaz. Pár hónapja előfizettem a Galaktikára (ami egy tök jó magazin úgy egyébként), és szomorúan tapasztaltam, hogy rengeteg olyan novella is van benne, amin a mai, XXI. századi ember sírva röhög - mert elavult. Szép példa az a darab, amikor a Földtől eltávolodott űrhajó idegenekkel találkozik, és hogy megmentsék a Földet, minden dokumentumot megsemmisítenek, ami az anyabolygóra utal. Ezért aztán bemennek az űrhajón a KÖNYVTÁRBA(!), máglyát raknak(!) az iratokból(!), és elégetik. Bruhaha!
A másik kedvencem, hogy a jövőben az embereknek tranzisztoros rádió lesz a fülébe műtve. LOL!
És erre mondom azt, hogy ezt talán nem kellett volna, akár Hugo-díj, akár nem. Szeretem a hatvanas, sőt, a harmincas, sőt az ezernyolcszázas, sőt az ókori irodalmi műveket, ha azok időtállóak. Sci-fi esetén ezt úgy lehet elérni, ha nem írunk (írtak volna) bele napi technológiai vívmányokról ábszolúte semmit. ha most beleírod, hogy Facebook, úgy jársz, mint az iWiW-vel. Volt - nincs.
Na ennyi bevezető után íme az irományom, előrebocsátom, hogy valszeg nem túl jó, ugyanis aGalaktika visszadobta.
Egy szokásos spirálgalaxis szélén észleltem a különleges életformát, ott, ahol életre még csak nem is számítottam. A bolygó nem volt benne az útitervemben, és csupán azért tettem néhány fényévnyi kitérőt, mert amit ott találtam, az az életnek egy olyan speciális, egyedi formája, hogy úgy éreztem, mindenképpen meg kell tudnom róla a lehető legtöbbet. Megkérem a Tudományos Tanácsot, figyelmesen olvassák el jelentésemet, mert ha javaslatom szerint teszünk, óriási lépést tehetünk előre mind a biológia, mind az intelligencia kutatása terén.
A dolog úgy kezdődött, hogy épp hazafélé tartottam küldetésemből, amikor biodetektorom megbolondult, és a legkülönfélébb zagyva értékeket kezdte ontani magából, olyanokat, amelyeket elvileg nem is tud kijelezni, merthogy a lehetetlenség az lehetetlenség.
Először az tűnt fel, hogy a biodetektor vad oszcillálásba kezd, és egy távoli bolygóról hol egyetlen egy, hol néhány milliárd, hol pedig végtelen életet mutat ki, össze-vissza ugrálva az értékek között. Emellett folyamatos életkezdetet és pusztulást is jelzett, de olyan vad tempóban, hogy szinte egybeolvadtak a számok. Aztán a méretek: készülékem életet mutatott ki minden lehetséges méretben, az atomitól a bolygóméretűig. Mondanom sem kell, ez is teljesen értelmetlennek tűnt. Kezdetben a biodetektor meghibásodására gondoltam, mert amit mutatott, annak abszolúte semmi értelme nem volt. Egy teljes napot töltöttem az eszköz átvizsgálásával, de hibát nem találtam benne.
Hogy egy kicsit pontosabb képet kapjak erről a furcsa világról, megpróbáltam szűkíteni a keresési teret, akkor meg azt mutatta, hogy tér egy szűk pontján nem egy életet talált, hanem kettőt-hármat, sőt, néhol négyet! Egymáson? Vagy egy másik dimenzióban? Ebből a távolságból nem tudtam megállapítani. Már maga a biodetektor fókuszálása is problémát okozott, ugyanis az élet csupán egy vékonyka rétegben vette körül a bolygót, sem a légtérbe, sem a felszín alá nemigen hatolt be. Ez megint olyan furcsaság, melynek racionális magyarázata kell, hogy legyen.
A rejtély vonzásának végül is nem tudtam ellenállni. Eldöntöttem, hogy letérek eredeti utamról, és megközelítem ezt a bolygót, ahol „értelmetlen” életnek találtam nyomát. Mert hát valljuk be, mindaz, amit eddig leírtam, teljesen értelmetlen.
Kis idő múlva bolygókörüli pályára álltam, és elkezdtem célzott méréseket végrehajtani, amivel csak még zavarosabb adatokhoz jutottam: a sokszoros életek nem egymás mellett, hanem térben egymásba ágyazva találhatók. Akár három, sőt négy élet egymásban! Ha odacélzok a készülékkel a tér egy tetszőlegesen kiválasztott pontjára a bolygó felületének közelében, nem nulla vagy egy életértéket látok, mint szokásosan, hanem kettőt, hármat, vagy akár négyet is. Egyazon ponton! Úgy tűnik, felfedeztem a rétegzett életet. A lények többszörösen egymásba ágyazódva nyüzsögnek a bolygó felszínének közvetlen közelében.
Hamarosan leírom, mit találtam az egyes rétegekben, de ami legelsőre szembetűnt, az az, hogy a rétegek abszolúte semmit nem tudnak egymásról. Egy nagyobbacska „köztes” élőlény mintegy hat-nyolcmilliárd kisebből áll, de sem a kicsik nem tudják, nem észlelik, hogy egy nagyobb egység részei lennének, sem az összetett „köztes” élőlény nem sejti, hogy ő milliárdnyi piciségből áll össze. Fogalma sincs róla! A sok-sok „köztes” élőlény pedig egyetlen bolygóméretű élőlényt képez, amely, bár öntudattal bír, de szintén fogalma sincs róla, hogy „köztesekből” épül fel.
Lássuk a rétegeket!
Alapvetően három rétegről beszélhetünk, nevezzük őket sorban „kicsik”-nek, a belőlük felépülő lényeket már az előbb elneveztem „közteseknek”, és a legnagyobb élőlényt, mely gyakorlatilag bolygóméretű, nevezzük „gigantikusnak”. Elszórtan kimutatott a biodetektor négy, sőt öt réteget is, de ezek annyira kis területen jelentkeztek, hogy kivételnek tekintettem őket, és nem is foglalkoztam velük behatóbban.
Kezdjük a „kicsikkel”. A „kicsik” olyanok, mint amilyenek mi vagyunk, csak éppen atomi szintű méretben léteznek, ami eléggé meglepő, ha figyelembe vesszük, testünk mennyi, de mennyi összetevővel rendelkezik, hogy elláthassa funkcióját és célját.
Apropó funkciók és célok. Bocsánat, csaponganom kell, itt minden annyira furcsa, le kell írnom azonnal! Tehát célok. Ezen a bolygón ez ismeretlen fogalom. A lényeknek nincs céljuk. Életük – valljuk be - eléggé értelmetlen, sőt, néhány napforduló alatt véget is ér. A rétegek vizsgálata rámutatott, hogy a pusztulás teljesen bele van kódolva az egész rendszerbe, az egyes élőlények tudják, hogy pusztulásuk elkerülhetetlen, mégis élik az életüket.
Ez egy nagy rejtély, ezt még vizsgálnunk kell, egyelőre itt egy hipotézis: a lények ugyan elpusztulnak, de mivel (tudtukon kívül ugyan) egy nagyobb egység részei, a belőlük létrejött magasabb szintű lény ezt cserélődésnek, frissülésnek éli meg, és ezzel valamifajta folytonosság valósul meg – egy szinttel feljebb. Vegyünk egy példát. Egy átlagos „köztes” lény minden „kicsi” saját élőlénye elpusztul, lecserélődik hét napforduló alatt, ám ezt a köztes lény paradox módon fejlődések(!) éli meg, mígnem ő maga is elpusztul körülbelül 80-100 napfordulón belül, amit pedig a „gigantikus” lény él meg fejlődésként. Hihetetlen, de igaz: a kisebb lények állandó pusztulása vezet a magasabb szintű lények fejlődéséhez (majd persze idővel pusztulásához). A kisebbek pusztulása a náluk magasabb szintű lények fejlődésének záloga… Ha nem csak három réteg lenne ezen a bolygón, szép kis végtelen fejlődéshez juthatnánk.
Szóval a „kicsik”. Úgy is mondhatnám, ők a természetes élőlények a bolygón, és bár tényleg hihetetlenül parányiak, mindenük megvan, ami nekünk: van anyagcseréjük, fehérjebontásuk, stb. Ténykedésük majdhogynem tudatosnak mondható (bár későbbi vizsgálatokkal kiderítettem, hogy beégetett programot követnek), atomi méretű gépeket használnak fehérjeépítésre, van információolvasó képességük, na és persze információtároló rendszerük is. Ez utóbbi nagyon sajátságos, érdemes lenne közelebbről megvizsgálni, mert atomi méretekben képesek viszonylag jelentős mennyiségű információt tárolni, egyedenként négymilliárd bitet! A „kicsik” értelmi szintje eléggé csekély, amit talán az atomi méretek indokolnak.
Van olyan példány, amelyik egy bolygófordulaton belül elpusztul, de kimutattam olyat is, amelyik több ezer napfordulónyi élettel bír, bár ezek rendkívül kevesen vannak. A „kicsik” 97%-a hét napfordulónyi ideig él (a fenti példa szerint), utána elpusztul, testüket és információtárolójukat a többiek egyszerűen felfalják.
Szintén nagyon érdekes, hogy minden élőlény a bolygó felszínén, vagy annak közvetlen közelében található egy vékony rétegben. Ott nyüzsögnek. Nem vitás, hogy egymást akadályozzák az életvitelben. Kezdetben arra gyanakodtam, ez talán azért lehet, mert a bolygó légkörének túl kicsi a felhajtóereje, de kiderült, hogy nem erről van szó, hiszen a légkör összetétele eléggé szokványos: közel 80% nitrogén, 20% oxigén, a többi meg mindenféle egyéb, de 1%-on belül. Csak később fedeztem fel, hogy micsoda óriási, aránytalan mértékű tömegvonzása van ennek a pici bolygónak. Tömegelemzésem kimutatta, hogy az égitest irdatlan nagy, saját átmérőjének kétharmadát kitevő, egybefüggő vasmaggal rendelkezik. Ezek a lények a gravitáció foglyai, ezért tapossák egymást a felszínen. A vasmag azt is megmagyarázza, miért nem hatolnak mélyen a felszín alá. Mert nem lehet.
Megpróbáltam felvenni a kapcsolatot a „kicsik” néhány képviselőjével. Kitaláltam egy trükkös módszert: az információtárolójuk felülírásával külvilágból származó üzeneteket juttattam el nekik, de csak arról tudnak kommunikálni, ami az életükkel közvetlenül kapcsolatos (fehérjeépítés, információolvasás). Amint megpróbáltam olyan információt adni nekik, amely ezen a szinten túlmutat, egyszerűen elpusztultak. Mintha tiltott lenne számukra, hogy megismerjék a saját világukat. Fájó szívvel mondjunk búcsút a kicsiknek, mert bár a mi létformánkhoz ők hasonlítanak a legjobban, megállapítottam, hogy a „kicsik” szintjén nem beszélhetünk értelmes életről. Lássuk a „köztes” élőlényeket!
Minden „köztes” lény több milliárd „kicsiből” épül fel. Úgy gondolhatnánk, a „kicsik” képességeinek összeadódásából profitálnak a „köztesek”, de valójában a két szint között elképesztően kevés a tudatos kapcsolat. Csak egy példa: a „köztesek” nemhogy összegeznék a „kicsik” információtárolási kapacitását, de láthatóan abszolúte nem használják. Nekik saját információtárolási rendszerük van, amelyet nem tudtam pontosan megfejteni, de az biztos, hogy néhány „köztes” lénynek testen kívüli memóriája (is?) van, sőt, azokat közösen is képesek használni. Úgy döntöttem, ezeket a példányokat elemzem a továbbiakban, mert a külső adattárolás értelmet sejtet. Külső adattárolóik szerkezetét és működését egyébként sikerült megfejtenem, ami később nagyon hasznosnak bizonyult.
Sajnos pont ezek a példányok nagyon fel vannak gyorsulva, így nem kis nehézséget okozott, hogy olyat találjak, amelyik legalább annyi ideig nyugton van, ameddig a biotransmitter leválasztja a környezetéről és az űrhajóra hozza. Végül találtam egy hosszabb ideje nyugalomban lévő egyedet egy nagyobb rakás szikla alatt.
A befogott példány teljesen egykedvűen vette tudomásul a vizsgálatot, amit én a szellemi képességek hiányának gondoltam kezdetben – mint mindjárt kiderül, tévesen. Alaposan felélénkült, amikor a testében észlelt egyensúlytalan állapotot korrigáltam. Mint említettem, a „köztes” lények alkotórészei általában hét napforduló alatt lecserélődnek. Ebben a példányban azonban mindenütt találtam – elnézést a kifejezésért – erőszakos „kicsiket”, amelyek nem engedelmeskedtek a bolygó törvényeinek, és ahelyett, hogy elpusztulva átadták volna helyüket másoknak, újabb és újabb erőszakos „kicsiknek” adtak életet, ezzel elfoglalták a teret a lény testében.
Az egyensúly helyreállítása után a lény ugyanolyan izgága módon kezdett viselkedni, mint a többi „köztes”, és láthatóan elkezdte érdekelni űrhajóm berendezése. El is neveztem Izgágának. Mivel korábban a „kicsikkel” nem sikerült érdemben kommunikálnom, meg szerettem volna kísérelni ugyanezt Izgágával is. A bolygóról begyűjtött külső adattárolók elemzése nagy meglepetésemre azt az eredményt hozta, hogy a „köztesek” értelmes lények. Készítettem Izgágának egy számára megszokott külső adattárolót, melybe belekódoltam fajunk, bolygónk és kultúránk legfőbb tudnivalóit, majd odaadtam neki. Rendkívüli hatással volt rá! Ő is elkezdett egy külső adattárolót készíteni nekem, amiben – reméltem – ugyanilyen információkat ad meg magáról.
De sajnos nem. Mint kiderült, csak azt akarta megtudni, hogyan állítottam benne helyre az egyensúlyt. De ez nem megválaszolható kérdés. Egyszerűen helyreállítottam és kész. Az egyensúly egy természetes állapot, mindenki be tudja állítani. Csoda, hogy ő nem volt képes erre. Még kétszer megkérdezte ugyanezt az ostobaságot. Türelmesen feleltem, de nem láttam értelmét a további „kommunikációnak”. A biotransmitterrel visszahelyeztem oda, ahonnan felszedtem, a kőrakás alá.
The Sunday Times
A cinikus gyógyszermilliárdos csodálatos gyógyulása
2010. október 25. London
Egyre erősebb a felháborodás Joseph Hingra, az ismert gyógyszergyáros viselkedését illetően. Mint az köztudomású, a milliárdos vállalkozó pár héttel ezelőtt kigyógyult végső stádiumú, áttételes rákbetegségéből, ami azt jelenti, a Hingra Corporation megtalálta a rák ellenszerét. Teljesen természetes, és érthető, hogy a készítményt a halálos beteg alapítón próbálták ki először, az azonban elfogadhatatlan, hogy a konglomerátum feje cinikus módon tagadja a szer létezését, reménykedő betegek millióinak életét kockáztatva ezzel.
Mindez még furcsább annak fényében, hogy a találmány részletei eddig nem kerültek nyilvánosságra, tehát a forgalmazás összes nyeresége a Hingra-csoportot gazdagítaná – ma még.
A különc milliárdos közeli ismerősei szerint a szer mellékhatásaképpen Joseph Hingra körülbelül tíz évet fiatalodott. Csakis publikusan elérhető DNS-mintájának köszönheti, hogy eltűnése, majd titokzatos felbukkanása után a hatóságok továbbra is ugyanazon személynek fogadják el.
A Hingra-csoport hivatalos kommunikációt nem adott ki sem a gyógyulásról, sem a hatóanyagról. A jelenleg elérhető egyetlen „információ” magától Joe Hingrától származik, aki cinikusan kitart ama nyilatkozata mellett, hogy UFO-k rabolták el egy teljes hétre walesi kastélyából, és ők gyógyították meg, majd helyezték vissza. Egyelőre nem tudni, mire megy ki a titkolózás, és meddig tartja fenn a cég a hírzárlatot. Valószínűleg meghátrálásra fogja késztetni őket, hogy az eredmény ismeretében a többi gyógyszeripari cég immár teljesíthető feladat előtt áll. Egyikük képviselője kijelentette, hogy egy éven belül piacra dobják a saját hasonló készítményüket.
--------------------------------------------------------------------
És végül a harmadik rétegről egy pár szót, melynek a „gigantikus” nevet adtam. Ez a réteg egyetlen lényt tartalmaz, melynek mérete még a mi fogalmaink szerint is óriási: az egész bolygót befedi. Ha valamelyik rétegben valódi értelemre kell számítanunk, az ez a réteg lehet. Azonban kommunikációs kísérleteim rendre kudarcot vallottak, és szerintem tudom is, hogy miért. A „gigantikus” lény több milliárd „köztesből” épül fel, de nincs egyensúlyban! Ahogyan Izgága aktivitását és szellemi képességeit sokszorosára növelte a testében talált egyensúlyhiány feloldása, azt gondolom, a bolygóméretű lénnyel ugyanez történne, ha kijavítanám.
Előzetesen erről azt kell tudni, hogy az egyensúlytalanság legfőbb okozói Izgága barátom fajtársai. Ugyanazt az erőszakos jellegzetességet mutatják, mint Izgága testében a „kicsik”: nem óhajtanak természetes úton elpusztulni, ehelyett minden lehetséges területet elfoglalnak a bolygón. A felesleges „köztes” lények kiiktatásával egy szellemi óriást ébreszthetnénk fel!
Kérdésem a Tudományos Tanácshoz: megbíznak-e helyzetértékelésemben a bolygószintű lény egyensúlyi állapotba hozásának szükségessége tekintetében? Amennyiben igen, a beavatkozást fél napfordulón belül el tudom végezni. Meggyőződésem, hogy óriási előrelépés előtt állunk a biológia és az intelligencia területén, melynek kulcsa a „gigantikus” lény egyensúlyának helyreállítása. A döntés meghozatalát a helyszínen várom
XIUTEWW kapitány