Visszatértem Tim Ferris könyvéhez. Ez nálam más könyveknél is előfordul, mert első olvasásra csak egy átfogó képem alakulhat ki, de mire a végére érek, nem emlékszem az elejére - és ezt nem csípem. Tehát elolvastam mégegyszer. A közepe számomra most is "ugrós", ez az a rész, ahol azt taglalja, hogyan bérelj fel személyi asszisztenst Indiából. Ennek kis hazánkban zérus a relevanciája. A többit azonban elolvastam ismét.

Információs diéta

Jóbarátként üdvözöltem ismét az információs diéta gondolatát, amit magam is sportszerűen, évek óta űzök. Egy pár mhónapja bejelentettem, hogy én márpedig csak szerdán és pénteken fogok emailt olvasni. Két hétig semmi baj sem volt a stratégiával, semmi nem omlott össze. Azután sem omlott össze semmi, de egyszer csak azt vettem észre, hogy egyre sűrűbben csekkolom az inboxomat, és már megint állandóan levelezem. Tim kérdésére válaszolva: vajon most dolgozom, vagy csupán tevékenykedem, be kellett valljam magamnak, hogy visszaestem, és már megint elég sokat tevékenykedem. Elkezdtem boncolgatni az okát, és rájtöttem. Mivel a kommunikációm 110%-a email, a feladataim is emailben jönnek, melyeket az Outlook valamelyik bugyrában helyezek el. Ez eddig oké. Ami a megcsúszás igazi oka volt, az az a szomorú tény, hogy a nyavalyás Outlook állandóan szinkronizálta, leszedte az új leveleimet, és hiába nem akartam odafigyelni, csak lláttam, hogy az Inboxom egyre csak dagad, már 28 olvasatlan levél van benne, már 57, és elfogott a lelkiismeretfurdalás, hogy akkor ott a sok halálosan fontos dolog, és én mégsem csinálok velük semmit.

Hogy miért láttam a szemem sarkából ezt a folyamatot, hogy ötpercenként új levelem van (noha a jobb alsó sarokban csipogó marhaságot letiltottam)? Mert a feladataim az Outlookban vannak, tehát az nem megoldás, hogy kilépek belőle, mert akkor az információs diéta egy következő fokozatába lépek . Aha. Akkor a feladatom a következő: rávenni az Outlookot, hogy hagyja abba a folytonos levélleszedést. Erre az Offline módot találtam megfelelő megoldásnak. Kedves Sorstársak, megmutatom, hogyan kell ezt csinálni:

Na ezzel megvolnánk. Többé nem szórakozik velem, annak ellenére akkor fogok levelet olvasni, amikor akarok, hogy ő alapból nem ezt akarja

Delegálás, felelősség

Van egy érdekes mondat a könyvben az ikszedik oldalon: ha egy alkalmazottat felelősséggel ruházol fel, úgy tűnik, hirtelen megduplázódik az illető intelligenciahányadosa. Tulajdonképpen az történik, hogy amire eleddig nagy ívben ....t, arra mostantól oda fog figyelni. Tim példájában a vevőreklamációt kezelő "népesség" szerepel, akik "megokosodtak", miután szabad kezet, döntési lehetőséget és némi anyagi keretet kaptak a főnöktől. Továbbmegyek, immár saját tapasztalatból mondom: ha sikerül ilyen szituációt kialakítani, még a dolgozók elégedettsége is növekedni fog, mert amit eddig kényszerből, unatkozva végeztek, hirtelen kellemes szórakozássá, szellemi vetélkedővé alakul(hat). Mindenki kiélheti a kreatív képességeit az ügyek helyes intézésében.

Én arra törekszem mostanában, hogy minden kényszert lehetőséggé, sőt, kihívássá alakítsak, íly módon kímélve meg önmagam a lázadásoktól, melyek a a magasan kvalifikált dolgozókra erőltetett kényszerek velejárói. Nem kevés fejtörést igényel ez az eljárás... És nem is mindenhol lehet bevetni. Ugyan hogyan alakítsam át kényszerből lehetőséggé, kihívássá a mosdók tisztán tartását?

Álommunka, munkaálom

Térjünk még vissza Tim Ferris azon javaslatához, hogy mindenki alakítsa ki a maga folyamatos kesflóját egy "csodatermék" vagy "csodaszolgáltatás" beindításával, és élvezze ennek előnyeit. Itt a "mindenki" alatt bizony csak a vállalkozói lelkületű egyéneket lehet érteni. Az a véleményem erről a részről a könyvben, hogy valaki vagy vállalkozónak született, és ez meghatározza a viselkedését, a tetteit, a céltartását stb. vagy nem született annak, és hiába olvassa Tim, vagy bárki tippeit, hogy hogyan kell pénzautomatákat felállítani saját hasznunkra. Ha ebben a tevékenységben semmilyen örömöt, kihívást nem talál, úgysem fogja megtenni. Tim nem mondja ki, de úgy gondolja, hogy az ilyen emberek lúzerek.

"Csodatermék"ötletem nekem is van vagy tíz. Mégis alapvetően a NetAcademiával foglalkozom, ami -  ne szépítsük - eléggé leköt, ugyanakkor éves szinten 50%-os növekedést produkál, hát ezért köt le. Mivel a "csodatermékeimmel" ilyen módon elég lassan haladok, elég sok embert beavattam már a titkaimba. Eleinte féltem, hogy mi lesz, hisz tényleg eszméletlen jó ötletek, és majd jól lába kél, de rá kellett jönnöm, hogy az ÉN ötleteimet kizárólag ÉN tudom tető alá hozni, mert egyedül ÉN látom a célt. Mindenki más, akit beavattam, csupán részleteket lát. Mi következik ebből?

Tim részletes leírása egy lehetséges indulási stratégiáról ugyanakkor meglepően jó és pontos. HA van valamilyen ötleted, AKKOR akár azon a nyomon is mehetsz, mint Tim, és még sokan mások. Weblap, Google ADWords kampány, kontaktok gyűjtése stb.

A négyórás munkahét

A könyv végefelé Tim a négyórás munkahét által megvalósult szabadságfokkal együttjáró üresjárati depressziót ecseteli. Bárcsak eljutottam volna valaha a nihil eme szintjére! Én maximum addig jutottam el, hogy - mondjuk - két-három hétig nem csináltam semmit. Ennyi idő úgy látszik nem elegendő arra, hogy az embert letaglózza a nihil, ugyanis ezen periódusok után én mindig tele voltam ötletekkel, ahelyett, hogy a semmi ízét éreztem volna. Már tíz éve gyakorlott konferenciaturista vagyok, hihetetlen szellemi szárnyalás két hétre elszakadni mindentől, ami itthon foglalkoztat. Egy ilyen kéthetes kiruccanás San Diegóba érlelte meg bennem a döntést, hogy saját céget alapítsak.

Ezekben a kirándulásokban volt valami furcsa. De nem velem. A társaimmal. Egy ízben például autót bérelve végigcsoszogtunk az USA keleti partján New Yorktól Miamiig. Míg engem fokozatosan hatalmába kerített a szellemi felszabadultság és csapongás, sőt, kifejezett rohamaim voltak villágmegváltó ötletekből, az útittársaimnak - semmi. Kérdezgettem, hogy érzik-e a szellemi enyergiákat, és hát nem. Felszabadultabbnak érzik-e magukat, és hát nem. Ebből az következik, hogy Timhez hasonló alkaltú egyén biztosan jó sok van a világon, de nem mindenki olyan ám!

Sosem leszel egy könyvtől más személyiség

Van, akit az információs diéta egyáltalán nem szabadít fel, mert nem érzi az információk rabjának magát. Én annak érzem. Tim is annak érzi. Valószínűleg azért, mert Tim is, én is egyprocesszorosak vagyunk, nem tudunk kétféle dologra figyelni egy másodpercig sem. Emellett ha valamibe belemerülünk, a külvilágnak annyi is. Sokan szeretnek ilyen módon elmerülni egy problémában, én kifejezetten utálok. Utálom, ha megszűnik körülöttem a világ, ha elfelejtem, hogy ki vagyok, ha nem emlékszem szinte semmire... mert én bizony így működöm, például ha programozok. Utálom. De mi van, ha valaki szereti?

U.I. az elejére: a cím és az illusztráció írás közben elcsúszott a témától, de annyira tetszett a kép, hogy meghagytam. Akkor már maradjon a cím is... 

Az oktató halála. Na mi az oktató halála? Hát a túlterheltség. Azt kell mondjam, egész napos oktatás után már nem lehet csinálni érdemben semmit. Az ember szinte akármeddig a topon és az adrenalin tetején tud maradni, de oktatás után - teljes leeresztés. Sok oktató kollégám nem jutott még el ehhez az alapfelismerésig, ennek következtében állandóan úgy érzik, túl vannak terhelve. Ez igaz. Csak azt nem szabad elfelejteni, hogy a fenti szabály értelmében bármit vállal tanítási idő után, de tényleg bármit, és tényleg bárkinek, azt túlterheléskét fogja megélni. Ez a rendszer hibája. Az idegrendszer hibája.

Pedig hát bizony akad ez-meg az tanfolyam utánra. Egy kicsit írd már ár a weblapot, jó? Figyu, szereld már meg ezt, mert nem csörög. Ugye feltelepíted még ezt nekem? Ezek azok a kérések, amelyek csak úgy jönnek, még nem vállaltál semmit pluszban, de már ki vagy ütve. És akkor jön egy konferenicafelkérés a Microsofttól. Meg ha csinálsz egy pár webcastot, meg ezt-azt, lehetsz MVP.

Meg még mi is? Ja, hogy készülnöd kellene a következő órára.

Ha oktató vagy, kérlek, tudatosítsd magadban a szabályt: oktatás után már semmit nem lehet érdemben csinálni. Ehhez mérten vállalj többletfeladatokat. És ez a közoktatásban dolgozókra is igaz. Természetesen. Az oktatás az oktatás.

Az imént említettem, hogy a vállalkozónak alap jellemtulajdonsága, hogy nekemaztánnemondjamegsenki, és ez bizony alaposan rányomja a bélyegét a személyiségére. Hogy jön ez ide? Hát úgy, hogy tévedni emberi dolog. Az emberi tévedésem abban áll, hogy azt hittem, mindenki így gondolkodik. Mert én bizony azon a kevés munkahelyen, ahol dolgoztam, az összes munkahelyi körülményt (főnök, szabályok, célok, mifene) úgy éltem meg, hogy ezek azért vannak, hogy az embert akadályozzák a munkájában, korlátozzák az önfejlődésben, és lehetőség szerint törjék le a kreativitást.

Há' mé', nem ezé' vannak?

Ennek a "felismerésnek" a következtében a NetAcademiánál azt az elvet vallottam hosszú ideig, hogy az én feladatom, hogy eltakarodjak az útból. Valami igazság persze van is ebben, de azért az embert néha meglepő tapasztalatok érik, ha ennyire vak.

Work together

Nálunk a fluktuáció nem létező fogalom, gyakorlatilag mindenki törzsgárda tag, aki az utóbbi években hozzánk csatlakozott. Korábban persze volt "menekülés", hisz elment [mICK], és a híres Soci is, és valószínűleg ebben én is hibás voltam. De azért az utóbbi x+1 évben tényleg nem ment el senki. Na erre most az egyik sztár oktatóm (nevet nem mondok) azt mondja, hogy ő azon gondolkodik, kipróbálná magát az iparban.

Vészharangggggg! Fluktuáció! 

Kérdem tőle, miért. Hát mert azémeazé. (Ugye senki nem akar megbántani senkit se, ez természetes.) De én nem hagytam magam, és a végén kiderült, hogy ő úgy érzi, légüres térben mozog, soha semmi orientációt, bíztatást nem kap, csinálja, amit csinál (egyébként kiválóan), de valójában fogalma sincs, hogy az tényleg jó-e, és azt sem tudja, hogy merre lenne a fejlődés útja, vagy kell-e egyáltalán fejlődnie, vagy talán mégsem, mert már a topon van. Ebben nem segít neki senki a cégnél.

Jé, tényleg nem segítek neki. De miért is? Mert nem akarok kerékötő beledumagép lenni, nem akarom akadályozni. Ebbéli igyekezetemben pedig nem veszem észre, hogy erőteljesen akadályozom! Pont ezzel akadályozom!

De hát ez meg hogy lehet? Úgy, hogy az emberek nem teljesen egyformák :) Ahogy én meghökkentem abbéli igényén, hogy szóljak mán egy jó/rossz szót, ő ugyanígy nem érti, hogy lehetek annyira fafejű, hogy minden helyzetben elvárom, hogy maga keressen utat. Hát mert én minden helyzetben a saját fejem után megyek. Olyannyira, hogy az egyik korábbi munkahelyemen (lassan negyed évszázada, heh) ahol ellenőrizni akartak, a következő véleményt fogalmaztam meg feljebbvalómmal szemben: Mennyé má ki innen Géza, mit értesz te ehhez?

Konzekvencia levonva.