Sőt, már le is futottam most hétvégén, szombaton és vasárnap (merthogy kétnapos). Azt a címet is adhattam volna ennek a bejegyzésnek, hogy 100 kilóval 42 kilométert, de valójában csak 94 kilóval, amit mire végigcipeltem a távon, csípőficamom alakult ki. Egyesek szerint azért, mert nem melegítettem be. Valóban nem, mert Tibi barátommal kidolgoztunk egy sokkal jobb rávezető gyakorlatot, a levitációt, amint az az alábbi négyperces filmrészleten is látszik:

Senkit ne tévesszen meg, ez nem fotó, hanem videó, én mondom na. Levitáció után az ember szabadabban fut. Itt lehet látni, ahogy nem tártkarokkal, hanem tártujjakkal futok. Szerintem ez a technika segített hozzá, hogy a közel 1000 indulóból végül én legyek az ezeregyedik befutó :)

A verseny óta úgy tudok csak járkálni, mint 3Pio, jaj gazdám, hol a tolókocsim?

Az életem történetét itt hagytam abba 2009-ben. Egy kis nyári rápihenés után folytatnám. A következő kérdés, hogyan lettem én SQL-programozó, hogyan találkoztam és barátkoztam meg az akkori világ leges-legkiforratlanabb SQL-termékével, a Microsoft SQL Server 4.21A-val?

Ez az SQL Server verzió közvetlenül azután került a piacra valamikor '94-ben, hogy a Microsoft megvette a Sybase-től az SQL Server forráskódját. Nevezetes történet: a pici Microsoft megvette a nagy Sybase-től a forráskódot, de a ravasz Sybase csak és kizárólag Windows-platformra adta el neki, az összes többi oprendszerre - okos előrelátással - megtartotta magának. Mi az, hogy Windows NT 3.0, ugye? 0,6%-os piaci részesedés. Cöcö. Vigyétek! Így esett, hogy a Sybase kinyírta önmagát.

Na szóval, banki informatikai szakértőként javában szakértettem a DBase III adatbázisokat, amikor akkori főnököm valami tizenhetedik vagy kilencvenkettedik érzékére hallgatva felcsapott Microsoft Partnernek. Így kerültem az egyik legelső Microsoft-partnerhez dógozni. Úgy tehát, hogy nem csináltam semmit, nem voltam éleselméjű, csak úgy megesett. (Itt jegyzem meg, hogy addigra kis tanácsadó cégünk 50% bővüléssel 3 fősre duzzadt.) Én csak arra emlékszem, hogy a Microsoft-partnerek kezdőkörébe tartozott például a már akkor is milliárdos forgalmú Albacomp, meg még egy-két ilyen nagyágyú (Rolitron), és az egyik legelső MS Partneri összeröffenésen (összeröffentek vagy öten) arra próbálták rávenni a nagy cégek a Microsoftot (persze esélytelenül), hogy a kicsiket zárják ki a buliból. Ezeken a megbeszéléseken teljes jogú tagként ott csücsült a főnököm a maga 3 fős cégével, és jókat röhögött magában. Szerintem nem tudták róla, hogy ő eleve egy kicsi.

Hamarosan egy új alkalmazás fejlesztésénél - meglepő módon - a Microsoft SQL Serverre esett a választásunk, én lettem a programozó. Én addig még az életben nem írtam le egy épkézláb SQL-utasítást, mert hát tanultam ugyan a főiskolán, de élő SQL-motort nem láttunk, papíron ment a buli. Na akkor fejlesszünk. Mondanom sem kell, akkor és úgy jöttem rá a halmazorientált világ szépségeire, hogy nem találtam meg azt a parancsot, amivel soronként lehetett volna kezelni a táblák rekordjait. Mintha abban az őslény SQL Serverben nem lett volna kurzor. De jobb is, hogy nem volt, mert talán még mind a mai napig soronként lépegetnék, hisz a dibézben is úgy volt. Meg aztán azt is hiányoltam, hogy egy lekérdezésnek hol adom meg, melyik indexet használja. Időbe tellett, mire leesett, hogy SEHOL, indexet az SQL Server maga választ az általam létrehozott készletből. A mellékelt ábrán egy Index Tuning varázslatot látunk, Trabantra megkomponálva.

És hát a triggerek! Mint az köztudomású, az angol trigger szó a magyar trógerből származik, mint ahogy a dollár is a tallérból, ami pedig a szittya-ószanszkrit-szkíta trutyi szavunk egy változata. Na szóval tróger. Amikor azokat felfedeztem, teljesen rájuk kattantam, az egész alkalmazás egy halom triggerből kezdett állni. Öröm az ilyet debuggolni! És öröm nézni a deadlockokat is, amiket én okoztam a rosszul megírt triggereimmel.

És akkor ugye a dzsoin. Azt tudtátok, hogy akkoriban az ANSI SQL-ből még hiányzott a join, így minden gyártó saját szintaxist alkotott? Az SQL Server például ezt:

SELECT * FROM Table1, Table2 where Table1.id=Table2.id

Nagyon aranyos! A left outer join meg ez volt:

SELECT * FROM Table1, Table2 where Table1.id*=Table2.id

De a legnagyobb kihívás talán mégis a korrelált szabkveri volt, amit még akkor sem értettem, amikor már megalkottam életem első ilyen lekérdezését. Emlékszem, ott bogarásztam az eredményhalmazt, és nem hittem a szememnek, hogy mit le nem kérdezett az SQL-motor egyetlen ügyes SELECT-tel! Régi szép idők!

Ja, és a grafikus felület. Ha jól emlékszem, az SQL Server 4.21A-hoz vagy nem volt menedzsmenteszköz, vagy annyira gyenge volt, hogy nem használtam. Management Studio? Ugyaaaaaaaaaan! TSQL! Mindent-mindent-mindent, de mindent Notepadben kellett csinálni, mégpedig elsőre hibátlanul kellett megcsinálni, mert nem volt ám ALTER utasítás! Ha megszültem egy táblát (CREATE TABLE), de abból kifelejtettem egy mezőt, akkor az vagy kimaradt, vagy vissza kellett menni a kályhához (DROP TABLE). "Szerencsére" a referenciális integritás még nem volt feltalálva, így nem kellett attól tartani, hogy egy táblát nem lehet törölni a kapcsolatai miatt. Mi az, hogy kapcsolat? Ugyaaaaaaaaaaaan!

Nem volt ám IDENTITY sem. Hogyan generál az ember egyedi, növekvő kulcsértéket IDENTITY nélkül? Úgy, hogy az INSERT-re tesz egy triggert, ami felébred, körülnéz, és leszelektálja a MAX(ID)+1-et. Nagyon frankó, de ez csak egyfelhasználós esetben működik helyesen. Akkor mit csinálunk? Az INSERT kedvéért zároljuk az egész táblát, nehogy két tranzakció ugyanazt a MAX(ID+1-et próbálja beinzertálni. Naggggggggggggggggggyon hatékony!

Egy szó mint száz, lehetett ugyan alkalmazást készíteni a korai SQL Serverrel (és a vele akkoriban még tökéletesen megegyező Sybase-termékkel), de ha mai szemmel ránézünk, egy gány volt az egész. S.T. szavaival élve: fostalicska

A 2009-es piaci részesedésünk alapján elsők lettünk a Microsoft mérnöktovábbképzés területén.

http://hirek.prim.hu/cikk/76465/

Ennek annyira örülök, hogy még a kommentelést is bekapcsolom, hadd záporozzanak a gratulációk - és a spam is sajnos.

Akik esetleg eddig is azt hitték, mi vagyunk a piacvezetők, azoktól elnézést kérek, de eddig ilyet mi biztosan (és tényleg) nem mondtunk, csak úgy tűnhetett. Olyanok voltunk, mint az oldalát mutató, szőrét borzoló macska. Annak is van hatása, különben nem csinálná a macska - de nem az igazi.

2009-ben, különösen a második félévben azonban fordult a kocka. A többi szereplő pici részesedését csak madárcsiripelésből ismerem (mert mindenki csak a saját tortaszeletét, és a saját helyezését láthatja), de abból az derült ki, hogy nem kicsit sikerül rájuk verni. (Ami meglepő, hogy 2009-ben "nem csináltunk semmit", de legalábbis semmi különöset, sőt, nyáron elhagyta a céget ker. igazgatónk - elcsábították tőlünk. Azóta nem kereskedünk.)

Köszönjük mindenkinek, aki a válság évében is ránk "szavazott"! Ahogy Lenin elvtárs mondaná: Ucsítszjá nyikto nye pózna.

1994-ben, miután fejreállt a mesterséges inteligencia vállalkozásunk, új elfoglaltság után kellett néznem. Egy rövid, pár hónapos ideig műbútorasztalos szerettem volna lenni, mert ahhoz nem kell számítógép. Csináltam is 1-2 iszonyat ronda íróasztalt a kor divatjánk megfelelően fekete bútorlapból, sőt, egyet még el is tudtam adni egy hirdetés megjelentetésével (az internet még nem létezett ám!), de végül csak letettem róla, mert igazán csúf művek kerültek ki a kezem alól. Pedig már csak egy hajszálnyi választott el az intarziakészítéstől. Egy paraszthajszál.

Egyik nap, miközben az utolsó utáni iróasztalt ragasztottam éppen össze, beállított hozzánk édesanyám egy volt kollégája, és volt nála egy általam addig még sohasem látott, féltéglánál alig kisebb BUNKOFON. Persze, láttam én 06-60-as telefonokat, melynek dipótagyó méretű "központi egységét" büszként hordta magával boldog tulajdonosa, de BUNKOFONT még nem láttam. Az a körbetekerős-anternás Motorola, rémlik Neked?

Azt mondja ez az illető a BUNKOFONNAL, miután értesült az életcél-problémámról, hogy miért nem leszek szakértő? Mert ő most egy szakértő, van neki ez a BUNKOFONJA, és ettől már eleve szakértő, ehhez képest már csak hab a tortán, hogy tényleg ért-e valamihez, hiszen van BUNKOFONJA. Elmesélte, hogy mennyit keres azzal hogy ő egy univerzális szakértő, és látám, hogy ez jó. Egészen pontosan ötször annyit keresett egy hónapban, mint mi a mesterséges intelligenciával egy év alatt. Miért nem leszek szakértő? Mondtamis neki ott helyben, a Palma Fa ragasztót és az asztalos szakmát egyszerre eldobva, hogy én is szakértő szeretnék lenni, hogy kell azt csinálni? Hát, mint kiderült, ennek legfontosabb kelléke a BUNKOFON, de azt ő ad nekem, mert neki van kettő. És hát ügyfele is túl sok van, tulajdonképpen ezért jött, dolgozzak nála. (Kiderült, anyukám szólt neki, hogy éhezem...) Hamarosan kaptam tőle egy féltéglánál valamivel nagyobb BUNKOFONT, és felcsaptam szakértőnek.

A szakértő munkája

A szakértő legfontosabb feladata, hogy a megkereséstől számított négy órán belül válaszoljon a kuncsaftnak. Mindegy, hogy mit, csak négy órán belül. Ez kísértetiesen hasonlít a mostani, SLA-driven ügyfélszolgálati megoldásokhoz, ahol szintén ezen dühöngünk, hogy az ügyfélszolgálatos legfőbb feladata, hogy hamar lepattintson. Lehetőleg egy idióta házi feladat kíséretében, hogy egy pár óráig ellegyek vele. Erről szól a szerződése.

A kilencvenes évek szakértője él, mint Marci Hevesen, ott van, ahol akar, azt csinál, amit akar, időnként felhívják szerződéses idióták (ún. partnerek), hülyeségeket kérdeznek, te meg elküldöd őket gyufáért. Egy darabig elvannak a házi feladattal, majd ismét jelentkeznek valami hülyeséggel, ismét adsz nekik házi feladatot, és ez így megy napról napra. Az üzlet virágzik!

Mígnem egy szép napon a dolog komolyra fordul: az én mentorom és főnököm, velem a hóna alatt csatlakozik egy komoly szaktanácsadó céghez, komoly munkákra. Bankok, biztosítók, pénzszállítók, tőzsde, jajistenem! Nem kellene most már megtanulni valamit az informatikai rendszerekről?

Az első éles bevetés 

Szerencsére az élet gyorsan szalad, és nincs idő töprengeni a felkészülés esetleges módozatain, az ember máris egy földalatti pénzszámoló atombunkerben találja magát, mint szakértő. A probléma az, hogy elvesztek az adatok. Segíccsek má'. Némi tapogatódzás és kérdezősködés után a következő szituáció bontakozik ki előttem. Egy pénzszámoló műhelyben vagyunk, ahová az ország minden részéből hozzák be mindenféle üzletből a kasszában összegyűlt készpénzt, megszámolják, elkönyvelik, rolnizzák meg ilyenek.

Maga a művelet úgy zajlik, hogy van 8 pénzszámoló munkahely, ahol Micikéék számolnak, majd az összegeket számítógépen rögzítik. Gyorsan megy a munka, vakon dolgoznak a géppel. Olyannyira vakon, hogy a szerver leállását pár óráig nem veszik észre, szépen "rögzítik" az adatokat, mintha mi sem történt volna, noha pittyeg a rencer nagyon, hiszen nem a megszokott ablakba viszik be a számokat, hanem egy Clipper (Summer '87!) hibaüzenetbe! Az meg pittyeg, persze, ha ilyenbe adatot "viszel be" :))))))))))))

Ebből következően némi inkonzisztencia lépett fel a valóság és az adatbázis között, de nem tudják, mikortól dolgoztak feleslegesen. De mindegy is, mert a Novell szerver (386SX, 16 MB ram) alól gyakorlatilag kihalt a vas. Van-e mentésük? Van! Nagyon jó. Másnapra kész a szerver, állítsuk rá vissza a mentést. Nem lehet. Nem és nem és nem eszi meg a szalagot! Ugyanaz a mentőegység ugyanazt a szalagot nem eszi meg, mint amit ő maga írt! Nézem így, nézem úgy, végül kínomban már vizuális megfigyelésnek is alávetettem a szalagot, vagyis felfeszítettem a szalagot védő műanyag ajtócskát, hátha meglátok valamit. Meg is láttam! Én még ilyen pocsék állapotban lévő szalagot nem láttam! A walkman által begyűrt, majd ceruzával kipiszkált, végül a földön megtaposott magnószalag ehhez képest smafu!

Az országos pénzügyi adatok mentésére használt szalagokon gyakorlatilag nem volt mágneses réteg!

Kérdem a helybélieket, ugyan ezt most így mér'???

- Mert a szalagokat megfelelő rotációs rendszerben cserélgetik a kollégák.
- És - mondom - és? Attól hogyan tűnik el a barna mágneses réteg?
- Hát mert egy ideje már rotálják ezeket a szalagokat.
- Mióta? - kérdezem.
- 1988 óta.

Hatásszünet. Agyi hard reset. Lassan újrabootolok. Na folytassuk az interjút:

- Ha a mentőegység hangosan sípol, amikor verifájolja a mentést, azt mér' hagyjuk annyiban?
- Ja ez? Ez mindig sípolni szokott - mondja a helybéli informatikus.

Reset.

Úgy tűnik, ma az Interúk Világnapja van. Ma megjelent a technet szájton az az interjú, ami valamikor tavaly decemberben készült velem. Nem cenzúrázták ki belőle a Zune-effektus költői kifejezést

Tegnap kaptam a fejemre, hogy könnyű nekem befektetésekről papolni, mert eleve nem vagyok alkalmazott, meg egyébként is mindig volt egy sikeres cégem. Egy FRÁSZT!

Az önéletrajz folytatásaképpen most elmesélem, hogyan jártam az első vállalkozásommal, egy bétével, melyben egyébként hatan voltunk tagok. Az ott kezdődött, hogy két szép év után teljesen elegem lett a belügyből, a kereteken és korlátokon kívül abszolúte nem nyújtott semmit, unalmas volt katonáknak gépi kódról feleslegesen szájat tépni, meg egyébként is, rab madár a kalitkában, noakkómennyünkinnen. És mentem is!

1992-1994- A következő vállalkozásom egy nagyon ígéretes valamicsoda volt, mesterséges intelligenciával, azon belül kézírásfelismeréssel foglalkoztunk a nem-írom-le-a-nevét bétében. Nem írom le a nevét, mert a cég még mindig él, és a múltkor, amikor nyilvános fórumon véletlenül igazat mondtam erről a vállalkozásról, egykori vállalkozótársam elkezdett összevissza fenyegetőzni, hogy mitképzelekénnemúgyvanazmegkülönbenis. De persze úgy van, ahogy akkor is mondtam, az AI (Artificial Intelligence) programozással a legnagyobb baj, hogy a dolog nincs még feltalálva, senki nem tudja még csak definiálni sem, mi az intelligencia. Na ezt kódold le C nyelven!

Havanna!

Mindenesetre friss házasként és újdönsült apaként egy nagy ugrással kiléptem a vállalkozói létbe, és egy lendülettel önálló lakást is vettünk ott, ahol meg tudtuk fizetni - a Havanna lakótelepen. Mond ez valakinek valamit? Szép hely. Lent a homokozó az nem homokozó, hanem kutyaszőröző-sörösüvegcserepező-kupakozó. Annyira megható csak nézni a másfél éves fiadat, ahogy a homokozóban játszik, egész hajónaszádot épít rozsdás söröskupakokból, és még a legénységgel sincs gond, a cigarettacsikkekből egy hajóra akár 3-4 fős személyzet is ültethető! De szép, Istenem! Az autódat jobb, ha egész éjszaka fél szemmel figyeled fentről a tizedikről, és a szomszédod lehet, hogy nyilvánosházat üzemeltet. Legalábbis a mi szomszédunk azt tette. Este 10-től hajnali kettőig minden nap nyílt és csukódott és nyílt és csukódott a liftajtó. Viszont nappal csönd volt - legalábbis nála. Miből vettük ezt a frankó lakást? A feleségem szüleinek megtakarításából és egy csomó hitelből. De sebaj, Marcika vállalkozik, "mindjárt" lesz pénz!

Nem lett. Az igazat megvallva a másfél év alatt egyetlen fizetős ügyfelünk volt, az sem vevő, hanem egy támogató, aki hitt a csodákban, és adott pár hónapra tőkét. Mi a pár hónapi tőkéből majdnem két évig éltünk, eleinte elég jól, aztán már kevésbé jól, míg az utosló időszakban annyira rosszul, hogy komolyan mondom, hazajártunk apu-anyuhoz sárgarépát kölcsönkérni, hogy legyen mit enni adni a gyereknek. Ez nem vicc. Lementünk duplanullába. És közben folyamatosan hitegettük egymást, hogy most már, de most már, de mostaztánmár tényleg beüt a főnyeremény. Ez addig ment, amíg már buszjegyre sem volt pénzünk, hogy hazaugorjunk répáért. Emlékszem, a támogatás utolsó adagját arra költötte a cég, hogy kimenjen az IFABO-ra, mert az ugyan QQQ drága, de ha csak egyetlen vevőt szerünk, már kifizetődik. Talán mondanom sem kell, hogy egyetlen vevőt sem szereztünk, viszont az utolsó kanyi vasunk is elfogyott. És akkor ott számomra vége lett, az átharcolt-végigbohóckodott IFABO után kiszálltam.

Érdekes élet, amikor valakinek egy huncut vasa sincs. Végül is meg lehet szokni, be lehet rendezkedni arra a szintre, hogy közös költség, áram, fűtés és vajaskenyér. Ezt akár huzamosabb ideig is lehet csinálni, talán egy életen át is. Akár segélyből is, ámbár idáig azért nem mentünk le. Nem tudom, mert nekem a második év végén nagyon elegem lett ebből. Ma már látom, hogy a csoda, amire vártunk, soha nem következett volna be, mint mondtam, az AI nemléte miatt. De ezt akkor nem tudtam, nem én voltam a főkolompos, csak utólag tanultam utána, és növesztettem ismeretelméleti neuronokat, és láttam át a dolog teljes reménytelenségét.

Viszont egy életre megtanultam C nyelven programozni, Windows-programot írni, Borland C++-osként szidni a Visual C++-t, a Watcom C-t és a többit. WM_PAINT? Ez nekem nem akadály! Kár, hogy ma már semmi értelme/jelentősége nincs. Aminek viszont van, az a stack kezelés, a buffer overflow. Hű, mennyi bugot programoztunk le, persze nem direkt!

Elvesztegetett éveknek tekintem-e ezt az éhezős periódust? Nem. Ez is kellett. Ha itt nem tanulom meg a C-t, akkor később soha. Ha itt nem megyünk le duplanullába, akkor később talán felelőtlenebb lettem volna. Minden tapasztalatra szükség van az életben. Mindre.

Az IT Factory képzésen került elő az igény, hogy ne csak dumáljak a dolgokról, hanem adjak a hallgatóságnak könyvet a kezébe. A titkosításokról. Én.

Na, mondom, szépen vagyunk, most honnan a bánatból akasszak le nekik könyvet, mikor én magam nem olvastam egyet sem? (De ez szigorú titok!!) Mármint hogy titkosításról nem olvastam egyetlen könyvet sem. Más könyveket persze olvastam, meg is van a véleményem róluk, de titkosítás...?

Egy ideig úgy tűnt, ez a kérés olyan, mint amikor a szomszéd néni megkérdi tőlem, milyen számítógépet vegyen az unokájának. Hámittudomén! Vettem én valaha számítógépet? Nem. Legalábbis önállóan nem .

Vagy azt kérdi tőlem valaki, mennyibe kerül ez vagy az a szoftver. Hámittudomén! Komolyan mondom, még soha az életben nem vásároltam szoftvert, mert ami nekem kell, az a Microsoft Gold Partnernek ingyen van.

Aztán addig-addig gondolkodtam, hogy rájöttem, hogy bár egyetlen ilyen könyvet sem olvastam, de egyet lektoráltam, egyet meg írtam! Jé, tényleg, van egy félkész könyvem a témában! Ténylegtényleg! Vagy négy évig írtam, de a Titkosítás és adatrejtés kiadásakor sutba vágtam, mert a Virasztó Tamás könyve annyival de annyival komplettebb volt... De attól még meg kell legyen valahol a vinyón! És megtaláltam! Tadááám! Gyorsan idepasztázom az RSA-fejezetet, mert annyira user frendly lett, hogy még egy háziasszony is megérti, ha nem fejt ki túl nagy szellemi ellenállást ellene. Ez lesz a next blog entry. Mindjárt... Most!

Visszatértem Tim Ferris könyvéhez. Ez nálam más könyveknél is előfordul, mert első olvasásra csak egy átfogó képem alakulhat ki, de mire a végére érek, nem emlékszem az elejére - és ezt nem csípem. Tehát elolvastam mégegyszer. A közepe számomra most is "ugrós", ez az a rész, ahol azt taglalja, hogyan bérelj fel személyi asszisztenst Indiából. Ennek kis hazánkban zérus a relevanciája. A többit azonban elolvastam ismét.

Információs diéta

Jóbarátként üdvözöltem ismét az információs diéta gondolatát, amit magam is sportszerűen, évek óta űzök. Egy pár mhónapja bejelentettem, hogy én márpedig csak szerdán és pénteken fogok emailt olvasni. Két hétig semmi baj sem volt a stratégiával, semmi nem omlott össze. Azután sem omlott össze semmi, de egyszer csak azt vettem észre, hogy egyre sűrűbben csekkolom az inboxomat, és már megint állandóan levelezem. Tim kérdésére válaszolva: vajon most dolgozom, vagy csupán tevékenykedem, be kellett valljam magamnak, hogy visszaestem, és már megint elég sokat tevékenykedem. Elkezdtem boncolgatni az okát, és rájtöttem. Mivel a kommunikációm 110%-a email, a feladataim is emailben jönnek, melyeket az Outlook valamelyik bugyrában helyezek el. Ez eddig oké. Ami a megcsúszás igazi oka volt, az az a szomorú tény, hogy a nyavalyás Outlook állandóan szinkronizálta, leszedte az új leveleimet, és hiába nem akartam odafigyelni, csak lláttam, hogy az Inboxom egyre csak dagad, már 28 olvasatlan levél van benne, már 57, és elfogott a lelkiismeretfurdalás, hogy akkor ott a sok halálosan fontos dolog, és én mégsem csinálok velük semmit.

Hogy miért láttam a szemem sarkából ezt a folyamatot, hogy ötpercenként új levelem van (noha a jobb alsó sarokban csipogó marhaságot letiltottam)? Mert a feladataim az Outlookban vannak, tehát az nem megoldás, hogy kilépek belőle, mert akkor az információs diéta egy következő fokozatába lépek . Aha. Akkor a feladatom a következő: rávenni az Outlookot, hogy hagyja abba a folytonos levélleszedést. Erre az Offline módot találtam megfelelő megoldásnak. Kedves Sorstársak, megmutatom, hogyan kell ezt csinálni:

Na ezzel megvolnánk. Többé nem szórakozik velem, annak ellenére akkor fogok levelet olvasni, amikor akarok, hogy ő alapból nem ezt akarja

Delegálás, felelősség

Van egy érdekes mondat a könyvben az ikszedik oldalon: ha egy alkalmazottat felelősséggel ruházol fel, úgy tűnik, hirtelen megduplázódik az illető intelligenciahányadosa. Tulajdonképpen az történik, hogy amire eleddig nagy ívben ....t, arra mostantól oda fog figyelni. Tim példájában a vevőreklamációt kezelő "népesség" szerepel, akik "megokosodtak", miután szabad kezet, döntési lehetőséget és némi anyagi keretet kaptak a főnöktől. Továbbmegyek, immár saját tapasztalatból mondom: ha sikerül ilyen szituációt kialakítani, még a dolgozók elégedettsége is növekedni fog, mert amit eddig kényszerből, unatkozva végeztek, hirtelen kellemes szórakozássá, szellemi vetélkedővé alakul(hat). Mindenki kiélheti a kreatív képességeit az ügyek helyes intézésében.

Én arra törekszem mostanában, hogy minden kényszert lehetőséggé, sőt, kihívássá alakítsak, íly módon kímélve meg önmagam a lázadásoktól, melyek a a magasan kvalifikált dolgozókra erőltetett kényszerek velejárói. Nem kevés fejtörést igényel ez az eljárás... És nem is mindenhol lehet bevetni. Ugyan hogyan alakítsam át kényszerből lehetőséggé, kihívássá a mosdók tisztán tartását?

Álommunka, munkaálom

Térjünk még vissza Tim Ferris azon javaslatához, hogy mindenki alakítsa ki a maga folyamatos kesflóját egy "csodatermék" vagy "csodaszolgáltatás" beindításával, és élvezze ennek előnyeit. Itt a "mindenki" alatt bizony csak a vállalkozói lelkületű egyéneket lehet érteni. Az a véleményem erről a részről a könyvben, hogy valaki vagy vállalkozónak született, és ez meghatározza a viselkedését, a tetteit, a céltartását stb. vagy nem született annak, és hiába olvassa Tim, vagy bárki tippeit, hogy hogyan kell pénzautomatákat felállítani saját hasznunkra. Ha ebben a tevékenységben semmilyen örömöt, kihívást nem talál, úgysem fogja megtenni. Tim nem mondja ki, de úgy gondolja, hogy az ilyen emberek lúzerek.

"Csodatermék"ötletem nekem is van vagy tíz. Mégis alapvetően a NetAcademiával foglalkozom, ami -  ne szépítsük - eléggé leköt, ugyanakkor éves szinten 50%-os növekedést produkál, hát ezért köt le. Mivel a "csodatermékeimmel" ilyen módon elég lassan haladok, elég sok embert beavattam már a titkaimba. Eleinte féltem, hogy mi lesz, hisz tényleg eszméletlen jó ötletek, és majd jól lába kél, de rá kellett jönnöm, hogy az ÉN ötleteimet kizárólag ÉN tudom tető alá hozni, mert egyedül ÉN látom a célt. Mindenki más, akit beavattam, csupán részleteket lát. Mi következik ebből?

Tim részletes leírása egy lehetséges indulási stratégiáról ugyanakkor meglepően jó és pontos. HA van valamilyen ötleted, AKKOR akár azon a nyomon is mehetsz, mint Tim, és még sokan mások. Weblap, Google ADWords kampány, kontaktok gyűjtése stb.

A négyórás munkahét

A könyv végefelé Tim a négyórás munkahét által megvalósult szabadságfokkal együttjáró üresjárati depressziót ecseteli. Bárcsak eljutottam volna valaha a nihil eme szintjére! Én maximum addig jutottam el, hogy - mondjuk - két-három hétig nem csináltam semmit. Ennyi idő úgy látszik nem elegendő arra, hogy az embert letaglózza a nihil, ugyanis ezen periódusok után én mindig tele voltam ötletekkel, ahelyett, hogy a semmi ízét éreztem volna. Már tíz éve gyakorlott konferenciaturista vagyok, hihetetlen szellemi szárnyalás két hétre elszakadni mindentől, ami itthon foglalkoztat. Egy ilyen kéthetes kiruccanás San Diegóba érlelte meg bennem a döntést, hogy saját céget alapítsak.

Ezekben a kirándulásokban volt valami furcsa. De nem velem. A társaimmal. Egy ízben például autót bérelve végigcsoszogtunk az USA keleti partján New Yorktól Miamiig. Míg engem fokozatosan hatalmába kerített a szellemi felszabadultság és csapongás, sőt, kifejezett rohamaim voltak villágmegváltó ötletekből, az útittársaimnak - semmi. Kérdezgettem, hogy érzik-e a szellemi enyergiákat, és hát nem. Felszabadultabbnak érzik-e magukat, és hát nem. Ebből az következik, hogy Timhez hasonló alkaltú egyén biztosan jó sok van a világon, de nem mindenki olyan ám!

Sosem leszel egy könyvtől más személyiség

Van, akit az információs diéta egyáltalán nem szabadít fel, mert nem érzi az információk rabjának magát. Én annak érzem. Tim is annak érzi. Valószínűleg azért, mert Tim is, én is egyprocesszorosak vagyunk, nem tudunk kétféle dologra figyelni egy másodpercig sem. Emellett ha valamibe belemerülünk, a külvilágnak annyi is. Sokan szeretnek ilyen módon elmerülni egy problémában, én kifejezetten utálok. Utálom, ha megszűnik körülöttem a világ, ha elfelejtem, hogy ki vagyok, ha nem emlékszem szinte semmire... mert én bizony így működöm, például ha programozok. Utálom. De mi van, ha valaki szereti?

Miután egyszemélyes oktatós garázsvállalkozásom megtette a magáét, és pár hónapig megkímélt a közvetlen éhhaláltól, kaptam egy csábító ajánlatot a Polgári Védelemtől, tanítsak nekik gépi kódot. Ez jól hangzik! Kicsit talán dehonesztáló egy "jól menő" saját vállalkozásból fejest ugrani az államba, annak is egy rendvédelmi szervezetébe, de mit tudtam én? Érdekli őket a gépi kód, hallod!? Gyerünk!

Az első csapat "hallgató" azonban olyan kiábrándító volt (mint mondtam, irakba menő önkéntesek), hogy sürgősen munka után kellett néznem - az intézmény keretei között persze, mert hát a fizetés mégiscsak kell. Sosem tudtam meg, valójában mire kellettem nekik.

Most nézem, az intézmény jelenlegi neve Katasztrófavédelmi Oktatási Központ és ezt kell tudni róla: "A BM KOK péceli objektuma tanfolyamok és rendezvények megtartására alkalmas tantermekkel, számítógépes és olvasóteremmel, oktatási kabinettel, kollégiumi szobákkal, étkezővel, színházteremmel rendelkezik." Megtalálták a helyüket a szép új kapitalista világban. De ez nem volt biztos...

Buli hely volt a rendszerváltás alatt a Polgári Védelem, senki nem tudta, hogy mi lesz velünk, mergmaradunk-e egyáltalán most, hogy az atomháború réme végül is elmúlt. Ide-oda szervezgettek minket, így voltam tűzoltó (az biztosan voltam), de talán határőr is, mintegy két hétig, aztán pedig rendőr (?). Mi ebből nagyjából semmit sem érzékeltünk, jöttek-mentek az "iraki csapatok", untattuk egymást a katonákkal a gépteremben, és annyi. 

A vállakozó viszont azt mondatta velem, hogy itt ez a sok jó kis számítógép, meg tanterem, meg kolesz, meg étterem, meg Novell 2.0 hálózat (Arcnet), meg hát ugye a Turbo Pascal, csinájjunkmávalamit, a katonáknak úgyis mindegy, mit mondok, készülök-e, bemegyek-e egyáltalán az órára, mert nem figyelnek oda. Hamarosan az egész helyi pévé (Polgári Védelem) maszekolt , mert meghirdettünk egyközépfokú számítástechnikai képzést, persze a BM géptermeit ingyen "vettük bérbe". A vállalkozásban az összes ottani informatikus benne volt, mind a hárman oktattunk. Ez is bizonyítja, hogy nem én voltam... De egyébként a "cselekmény" már régesrégen elévült, mert 1992-ben eljöttem onnan, tehát legalább 16 éve volt.

Na ezzel meg is volt a délelőtti elfoglaltságom, de délután is csinálni kellene valamit, ezért még másodállást vállaltam a helybéli gimnáziumban (kint vagyok ám érettségi tablókon, mint tanár!!), valamint átbicikliztem Isaszegre, az általános oksolába DOS-t tanítani. (Wolfenstein. Mond ez valamit?) Mindezt persze szigorúan munkaidőben! Az isaszegi "buli" necces volt, mert hát elvileg szigorú kártyás be-és kiléptetőrendszer van, meg munkaidőelszámolás, de az egyik felettesemmel meg tudtam beszélni, hogy én szépen elkarikázok 1 órakor, ő meg lehúzza a kártyámat 4-kor. High Security.

Ment is ez jó darabig, addig, amíg egyszer csak ki nem tüntettek szorgosságom miatt. Kaptam piros műbőr mappában oklevelet, meg pár forint jutalmat, mert hogy én milyen nagy mértékben tolom előre a "cég" szekerét.

Csak tudnám, hogy kinek a hülye ötlete volt, hogy így alázzon meg! Ezt követően inkább ott helyben maszekoltam, és írtam nekik ténylegesen programot a veszélyes vegyianyagok nyilváltartására (amit sohasem használtak), valamint lassan belemelegedtem a következő vállalkozásomba, egy bétébe, ahol kültag voltam, viszont a világ megváltására esküdtünk fel. Feltaláltuk ugyanis a Mesterséges Intelligenciát!

De maradjunk még a pévében. Ki ne ismerné a Ventura kiadványszerkesztőt? Ugye, hogy volt olyan? És ki ne használta volna a Borland Quattro táblázatkezelőt? A Borland Paradox adatbáziskezelőt? Na Quattroból volt két raklapnyi az irodámban, mert akkor még nem találták fel a licencvásárlást, és kellett nekünk úgy 160 db. Leszállították. Dobozostul. Mellékelem a doboz képét, hogy mekkora lehetett. (Mi az a WinDOS?) Na és mi volt még ott, na mi? Hát Rosytext szövegszerkesztőgép, amit éppen lecseréltek a máig sok helyen használt Ékszer szövegszerkesztőre, mert az a tuti.

Számomra az év egyik fénypontja a Balaton Maraton, amikor is két napon át az ember teljes szellemi nihilben kocog a Balaton partján a sétaúton fel-alá, 42 km-t. Ha tehetem, mindig részt veszek rajta. Mint ahogy most nem. A Train4Business konferenciasorozat (=koncertturné) holnap és szombaton Szegeden állomásozik, így teljesen keresztbetesz a futkározásnak. Pedig nincs is annál jobb, mint a végtelen Balatonparton a felhőket bámulva trappolni előre!

Ha nyugalomra vágyom, csak felhúzom a futóciőmet, és illa-berek, nádak-erek, meg szevasz tavasz. Körülbelül két perc kocogás után váltok robotpilótára, az agyam teljesen kikapcsol, száguldoznak a gondolataim, feltalálok ezt-azt, miközben fogynak a kilométerek, szinte észre sem veszem. (Konkrétan tényleg nem veszem észre.) Valakitől ezt hallottam: soha ne bízz meg egy olyan ötletben, ami nem futás közben jutott az eszedbe. Ma is futottam reggel egy tizest, ezt a kollégák onnan tudják, hogy bent a munkahelyen ilyenkor szórom az ötleteket és a feladatokat. "Már megint futottál?"

Lassan tíz éve futok. 200 méterrel kezdtem , de alig bírtam. Elfutottam a buszmegállónkig, és csak kapaszkodtam az oszlopba, és hörögtem. Akkor voltam 30 éves. És hát nem igazán bírtam lépcsőt mászni, meg ilyen kifejezetten nehéz dolgok, ezért elhatároztam, hogy csakazértis. Minden további 100 méter, amit rátettem erre a kiváló 200 méteres teljesítményre, lenyűgözött. Hű, már 600 métert sikerül! Igaz, hogy lilákat látok, de akkor is! Aztán lett 2 km. A család azt mondta, most már hagyjam abba, mert ez már több a soknál. De csak nyomtam tovább, 6 kör az ovi körül, az annyi mint 3,6 km. Na fussunk el Keresztúrra, az is csak 3,5 km, meg vissza is, az 7. Hát, ha hét, az már tíz. Ma már a 10 km egy sztenderd köröm, mindenféle edzés nélkül. A múltkor a Budapesti Maratonon félmaratonra neveztem, de 21 kilométernél még éreztem, hogy simán mehetek tovább, elfutottam 30 km-ig. És akkor jött a nagy meglepetés: mivel én nem 30 km-re neveztem, és "rossz" helyen értem célba, semmit nem kaptam, még egy rohadt ásványvizet se. Na eeeeeeeeeeez azért már sok volt. Elmagyaráztam a fehérnépeknek, hogy hova menjenek, ha nem kapok azonnal egy pohár vizet. Így már kaptam. Néha ordibáljon az ember, nem?