Órákat szántam a weben annak kiderítésére, pontosan melyik okos bankár mondta ezeket a szavakat, amikor őrült mérnökök előálltak a készpénzkiadó automata ötletével. Sajnos nem találtam meg a forrást, de ha azt vesszük, hogy mit mondott Lord Kelvin, a brit Királyi Természettudományos Akadémia elnöke annak idején a repülésről („a levegőnél nehezebb repülő szerkezetet lehetetlen építeni”), beláthatjuk, hogy a jelen falai a jövőben rendszeresen leomlanak.
Jelenleg egy olyan „lehetetlen állítás” tartja izgalomban az informatikai iparág vezetőit, amelynek teljesülése legalább akkora hatással lesz a világgazdaságra, mint mondjuk a számítógépek elterjedése volt húsz éve. Olyan, a jövőben nélkülözhetetlen szolgáltatásra kell gondolni, mint amilyen például az elektromosság, a mobiltelefon és hasonlók. A nagy különbség az, hogy ez a szolgáltatás nagyon szépen ki fog csúszni a nemzeti infrastruktúraszolgáltatók kezéből, mert ami ehhez kell, az nekik nincs, és nem is tudnak gazdaságosan építeni ilyet. Mindenkinek szüksége lesz rá, mindenki valamilyen szinten vásárlója lesz, és mindenki Amerikának fizet.
Lehetetlen, ugye? Persze hogy lehetetlen, hiszen nincs olyan, hogy a világon mindenki amerikai nagyvállalatoknak fizet valamilyen szolgáltatásért, mert máshol képtelenség azokat megvenni. Nincs olyan, hogy a helyi hasonmások marginális szerepre vannak kárhoztatva – vagy nem is léteznek. Nem ilyen a Google sem a hirdetési rendszerével, nem ilyen a Microsoft sem a szoftvereivel, nem ilyen az Apple iTunes, és végképp nem ilyen Hollywood a filmjeivel…
Kik azok, akik megcsinálják?
2010 tavaszán kétszer volt alkalmam az USA-ban, azon belül is Seattle-ben látogatást tenni. Seattle az a vidéki kisváros, ahol a következő marginális cégecskék találhatók: Microsoft, Boeing, Amazon, Starbucks, és még sorolhatnánk. Ez a város annak a munkakultúrának a mintapéldája, amiben még nagyon sok lemaradást kell pótolnunk, és körülbelül így szól: „kitaláljuk és megcsináljuk”. A hangsúly a második szón van, a megcsináláson. Ez az, amit például mi magyarok nem tudunk leutánozni. Kitalálni még csak-csak kitalálunk dolgokat, de megvalósítani – no azt már nem! A „körülmények” állandóan láb alatt vannak, közbeszólnak, akadályoznak. Ez az 1905-ös kép valami pincérnőfelvonulásról szerintem jól mutatja, hogy már száz évvel ezelőtt is száz évvel előttünk jártak.
Ezek a fickók az óceán túlpartján kicselezik a körülményeket, és amit kitalálnak, azt meg is valósítják, még akkor is, ha óriási erőfeszítés szükségeltetik a várható haszon előtt. Befektetnek. Most például a Google után mind a Microsoft, mind az Amazon erőteljes ütemben épít ki több százezer szerverből álló szerverfarmokat, hogy rávegyék a vállalatokat informatikai rendszereik „felhősítésére”. De hogy egy jelentős, és vizuálisan kevésbé megragadható képzavarral éljek, a felhő csak a jéghegy csúcsa! Valami sokkal nagyobb ötlet után rohannak ezek a cégek, és amelyikük előbb odaér, az lesz ennek a világszintű szolgáltatásnak a bajnoka.
Kié az adat?
Nemcsak a bankrendszerben, hanem az információtárolás terén is van egy olyan „márpedig”, amit a közeljövő simán el fog sodorni, és ez így szól: „márpedig a felhasználók adatai sohasem fognak a felhasználók kezébe kerülni” – gondolok itt a személyes orvosi, vásárlási, utazási stb. adatokra. „Márpedig” ezek nyilván mindig, a világ végezetéig el lesznek zárva előlünk, én, mint az adat valódi tulajdonosa soha ebben az életben nemcsak hogy nem rendelkezhetem a saját orvosi adataimmal, leleteimmel, nem mondhatom meg, ki tekinthet bele, ki módosíthat rajta, de még csak bele sem tekinthetek, sőt, azt sem tudhatom, hol vannak rólam ilyen adatok.
Hmmm. Ez így nem hangzik túl jól. Az adatnak az adat tulajdonosánál van a helye, nemde? Rendben, de hol? Egy pendrájvon, amit magammal cipelek? Egy webmail-fiókban, amit a kínai hekkerek olvasgatnak? Vagy az Amazon egyik felhőszerverén?
Rossz a kérdés. Nem az a kérdés, hogy hol, hanem az, hogy hogyan valósítható meg, hogy legyen az az adat bárhol, mindenképpen az adat tulajdonosa legyen az egyetlen (jogi vagy magán) személy, aki az adatok használatát kézben tartja. Bárki más ha hozzáfér – legyen az állam, gonosz multi vagy maga doktor Genya – nem tud vele semmit sem kezdeni, mert a titkosítás kulcsa, a hozzáférés jogosultsága az adat tulajdonosának elkobozhatatlan magántulajdona. Ha ezt a kérdést minden kétséget és biztonsági problémát lezárva megválaszoljuk, onnantól az adat fizikai helye érdektelen, sokkal jobb helyen, és nagyobb biztonságban van egy a világ bármely pontjáról minden jogosult felhasználó számára akár egyidőben elérhető helyen, mint ha titkosítatlan formában a zsebemben hurcolom magammal egy pendrájvon.
Aki ezt feltalálja, olyan szolgáltatást hoz létre, amely még a telefonhálózatnál is „létszükségesebb”: hirtelen mindenkinek szüksége lesz a megfelelő hozzáféréssel ellátott, mégis bárhonnan és bármikor elérhető személyes adattárolóra, hogy a szükséges személyes adatai bárhol és bármikor rendelkezésére álljanak. Erre a szolgáltatásra pedig ugyanúgy elő fogunk fizetni, mint most az elektromos áramra.
Könnyű belátni, egy ilyen szolgáltatásban óriási üzleti lehetőség rejlik. Ellentétben a Google és a Microsoft mai gagyi üzleti modelljével, hogy „csupán” a világ összes cégének adnak el szolgáltatást, a személyes adatok szolgáltatója sok milliárd főnyi új vásárlóhoz jut. A dolog ki van találva, már csak meg kell valósítani, és mivel órási amerikai multik álltak neki a megvalósításnak, kétségtelen, hogy előbb-utóbb el is készítik. Nem fogják „elmagyarkodni”: az akadályok azért vannak, hogy legyőzzék azokat, szinte mindegy, mennyi idő alatt. Vajon jelenleg mi a legfőbb akadálya ennek a rendszernek? Úgy van, a biztonság, sőt, a bizalom.
Nem kétséges, hogy megszerzik. A bizalmat. Bármi áron.
http://www.microsoft.com/windowsserver2008/en/us/ad-rms-dlp.aspx