Az elmúlt három napban egy igen különleges tanfolyamon vettem részt, melynek neve: jobb agyféltekés rajzolás. Noha ez a név némiképp ezoterikusan hangzik, biztosíthatok mindenkit, hogy hókuszpókusz egyáltalán nincs benne. Mielőtt leírnám, nagyvonalakban mit is tartalmaz ez a képzés, mutatnék egy előtte-utána önarcképet. Az első kép a tanfolyam első napján, mintegy szintfelmérőként készült. A másik a képzést követő zárómunka, a harmadik nap délutánjának termése.
Hogy tetszik az első? A második mellett igencsak béna. Nagyon jól megfigyelhető a "naív szimbolizmus" hatása, magyarul hogy nem azt rajzoltam, amit látok, hanem azt, ahogy elképzeltem, illetve korábban esetleg megtanultam. Szemet például tanultam rajzolni, orrot viszont nem. Hát - látszik. A második pedig a gyorstalpaló végeztével készített első rajzom. Ez sem tökéletes, de azért az óvodásszinttől eléggé messze jár már. Annyit megállapíthatunk, hogy valamilyen ló túloldalára ténylegesen átestem, ahogy azt a reklámban ígérték. (Ide jártam: http://kreativrajztanfolyam.hu/) Azóta egyéb csodákat is rajzoltam már, lásd később... Utólag persze nevetek korábbi önmagamon, hogy is képzeltem, hogy helyes önarcképet rajzolhatok, ha nem azt rajzolom, amit éppen látok, hanem azt, amit gondolok a látványról? Egész eddigi életemet tévedésben éltem. Na mindegy.
Itt is AI?
Akkor lássuk. A jobb agyféltekés rajzolásnak, mint az égvilágon mindennek, igen sok köze van az intelligenciához. Az ember a világ nézegetése során folyamatosan és automatikusan felismeri a környezete tárgyait, ebből mentális térképet épít, és ezen térkép alapján navigál a világban. Ezt rendben is van, ám ha ugyanez az ember rajzolásra adja a fejét, a pontos ábrázolásban folyamatosan megakadályozza az, hogy tudja, mit rajzol. Ettől ugyanis részrehajlóvá válik, és ebből csak torz rajzok jöhetnek ki.
Egy példával illusztrálom, mire gondolok. Első nekifutásra, képzetlenül gyakorlatilag senki nem képes lerajzolni például egy széket. Még sok híres festőművész sem. Miért? Mert ha tudja, hogy az ott egy szék, máris képtelen helyesen felmérni az ülőke valós dőlésszögét, mert látását „elhomályosítja” a részrehajlás: az ülőlapra nagyobb rálátást ábrázolunk a valóságosnál. Sokan azt hiszik, Van Gogh szándékosan festett a néző felé lejtő székeket és padlót. Annyiban igaz ez, hogy nem érdekelte/zavarta a pontatlanság – meg hát amúgy sem tudta volna rendesen megcsinálni, lévén teljesen autodidakta föstő.
Valósághűség
A fotózás megjelenésével elvileg a rajznak és festészetnek mégannyira sem kellene valósághűnek lennie, mint annakelőtte, de nem ezt éljük meg. A XX. század elejének szinte a 70-es évekig tartó művészeti forradalma, vagyis Picasso és Braque, Mondrian és Vasarely után most ismét alapkövetelmény, hogy a műalkotás, vagy legalábbis annak egy részlete valósághű legyen. Ha egy festő nem bír legalább egy élethű kezet, szemet vagy tárgyat megjeleníteni a művén, már lúzernek tekintheti magát. Ha viszont az egy darab valósághű elem megvan, a művész tudásában nincs kétségünk, a vászon 90%-án már azt csinál, amit akar.
Na de van itt egy nagy csavar, ahogy egy föstő barátom mondaná, egy tércsavar. Mégpedig az, hogy a kétszemű, térlátó ember csak nagy nehézségek árán tud olyan primitív képet készíteni, mint amire a buta, egyszemű, eszetlen fényképezőgép képes. Ismeretlen, vad ábrákat teljesen hűen le tudunk másolni, de baj van mindazzal, amit értelmezni tudunk, pont azért, mert értelmezzük. Ha kikapcsoljuk a képértelmezőgépünket, mindjárt tudunk helyesen rajzolni.
A jobb agyféltekés rajzolás tehát nem más, mint lebutulás a fényképezőgép „szellemi” szintjére. Ha vonalat a vonalhoz, tónust a tónushoz, teret a térhez pakolsz a rajzon, maximálisan követve a valóság „pixeleit”, nyilvánvaló, hogy fotorealisztikus ábrát kapsz eredményül. Mivel lebutulásról van szó, nem meglepő, hogy három nap elég a csodához. A lebutulás mikéntje a tanfolyam titka, hiába is írnám le, egy marék szó nem válthatja ki három nap intenzív firkálgatását. Így hát nem írom le, inkább mutatok egy példát. Egy manökent rajzoltam le a harmadik nap délelőttjén. Elég, ha az orrot megfigyeled (pedig nem is lett tökéletes, a szája se jó, a nyaka se jó), ez egyszerűen nem orr. "Épeszű" ember így nem rajzol orrot, hogy egy babszem meg egy háromszög. Pedig ez volt a valóság. Minden más "megodás" minimum tércsavarhoz, rosszabb esetben Picassohoz vezetett volna. A gyengébb elméjűek kedvéért: a baloldali képet rajzoltam én.
Azt viszont leírom, hogy most vettem észre, micsoda bődületes „tércsavarokat” festettem én mindezidáig. Itt van például Saint Tropez kikötője, egy képem 2007-ből.
Látod-e, hogy baj van vele, nagy baj? Látod? Az értelmezőkészülékem bekapcsolt állapotban volt, amikor a vázlatrajzot készítettem, ezért nem „mertem”, vagy nem „sikerül” a csónakokat megfelelő látószög alatt ábrázolnom. Következetesen és garantáltam abszolúte mindegyikbe bele lehet látni, mert "mint tudjuk", a csónakokba bele lehet látni. Látszik, hogy azért valamit adtam a perspektívának is, hogy kussoljon: a távoliakba egyre kevésbe lehet belelátni, DE BELE LEHET! Az innensőbe meg egyenesen belefolyik a víz :) Természetesen ezt a hibát sem akkor, sem mostanáig nem tudtam nevén nevezni, csak annyi jutott el a tudatomig, hogy ezzel a képpel (is) baj van, valahogy olyan babás, gyermeteg lett. Hát igen. A gyerekek rajzolnak így. Minden tárgyat az őt megillető perspektívából. Így lesz az autó mindig oldalnézetben, míg a homokozó mindig felülnézetben, mindegy, hogy a valóságban hogyan állt.
Azután figyeld meg a kikötőbólyákat. Ezt is el lehet rontani, még csak akarni sem kell :). A perspektíva rohamos méret- és távolságcsökkenésével dacolva a hozzánk legközelebb álló baloldali fehér kőkocka egy fikarcnyival sem nagyobb, mint a térben mögötte álló, ja és persze a köztük lévő távolság sem nagyobb, mint a második és harmadik között. Nesze neked Euklidész, nesze neked röneszánsz.
Na de ne szapuljuk tovább ezt a képet, van ennek még baja elég, hanem elegánsan lépjünk tovább!
Ma is rajzoltam egyet. A kislányomat (aki nem is olyan kicsi, hisz gimnazista.) Egy profi portrérajzoló veszett el bennem? Az a röhej(ly), hogy mindenkiben ott lakozik a profi rajzoló. Csak éppen a túltanult intelligenciája útját állja a "tehetség" kibontakozásának. Azt kell mondjam, erre bárki képes, hisz én is. Három nap kell hozzá. Meg egy jó tanár.
Megyek, kiülök a Vörösmarty térre portrét rajzolni ötér'