Csendben egy frászt! Ilyen rohangálást már rég láttam a NetAcademia életében! Most aztán csúcsra járnak a gépeink, egyidőben közel 400 hallgatónk ül IT Factory tanfolyamon. Jáááj! Persze X év távlatából majd, amikor egyidőben már néhány ezer embert oktatunk, nevetni fogok azon, hogy "csak" pár száz főtől csúcsra kellett járatni magunkat.

Kezdődött azzal, hogy az utolsó pillanatig úgy tűnt, végre saját kezünkbe tudjuk venni a Live meeting üzemeltetését, itthon. X napunk és éjszakánk ment rá Szentgyörgyi Tibivel, aki az OCS "tudora", de végül nem sikerült 100%-osra összerakni. Nem sikerült olyanra, hogy bátran és bízvást ráengedhettem volna ennyi embert. Egy jó kis tanúsítványhiba a néző oldalán, szép kihívás, pláne, ha a tanúsítvány nem is hibás!

Aztán jött a "hogyan futtassunk 200 Visual Studiót párhuzamosan" kérdése. Megoldottuk. Terminal Services. Azt kell mondjam, ez meg úgy megy egyelőre, mint a karikacsapás. Reméljük így is marad! Újabb 200 fő "lekezelése" próbára teszi még a számlázókapacitásunkat is. Teher alatt nő a pálma Köszönöm Tocsinak, Katinak, Istvánnak, Gábornak, Tamásnak, Ildinek, Zsuzsinak hogy kiváló munkájukkal lehetővé tették ezt a csodát. Most már csak nem kell elrontanunk, és kész.

Remélem a csigaversenyhez hasonlóan parádés alkotások kerülnek ki a most .NET programozásra jelentkezett 200-ak "tollából"! Biztonsági öveket bekötni! Szombaton indulunk!

Fogalmam sincs, mennyibe került a Presserre a koncertjegy - mert a feleségem vette - de megérte, az biztos! Az elmúlt időszakban háromszor voltam a Budapest Sportcsarnokban (vagy mi a neve, nekem már ez marad a neve) kultúrmissziót teljesíteni, úgyhogy jó összehasonlítási alapom van kijelenteni, hogy a Presser egy zseni. Emlékeztek még a Jean Michael Jarre koncertről készült lelkes beszámolómra? Az egy semmi volt ehhez képest. Az egyik kritikus már akkoriban azt írta, hogy a közönség méla unalommal hallgatta végig a szintetizátor ősatyjának színpadi ugrabugrálását, de én akkor ezt nem éreztem ilyen sarkosan. Most viszont egyértelművé vált. A JMJ-koncert alig volt több, mint egy óra, de negyven perc után már nézegettem az órámat, bizony, és nyomni kezdett a szék. Ezt megelőzően Woody Allen karácsonyi koncertjén voltunk, ami szintén jó volt, de mikor fejezi már be? Jaj, megint visszajön!

A Presser tegnap esti koncertje nettó 3 órás volt, de nem tűnt fel! A szék persze nyomni kezdett, de csak két óra elteltével, ami nem is meglepő, ha az ember több órát kénytelen meredeken jobbra nézni a kosárpalánk helye mögött 200 méterrel felállított színpadra. Képzelj el egy meccset, ahol mindig a jobboldali csapat kap gólt, és nem foroghatsz ide-oda, nem dőlhetsz előre, mert leugatnak... A helyszín teljes alkalmatlansága dacára a hangulat teljesen megfogott, egyáltalán nem unatkoztam, sőt!

Az igazi mérce az, hogy a kultúrtermék megmozgatja-e a néző jobb agyféltekéjét (kreativitás, érzelem, spirit), vagy nem. Kirángat-e a mindennapokból, és áttesz egy másik világba, mint egy jó regény, vagy nem? Nos, Presser Gábor és csapata egész végig birizgálta a jobb agyféltekémet, játszott az érzelmekkel is rendesen. Olyan érzés ez az informatikusnak, mint a sport. Egyből izomláza lesz, innen tudja, hogy van izma  Ez a koncert, és a hasonló élmények arra valók, hogy az ember rájöjjön, a világ picirit több fontos dologból áll, mint bitekből és személyi jövedelemadóból.

1 koncert

A jegyen fel sem tűnt, hogy mi ez a cím (1 koncert), hogy ez egy óriási szabadfogású kaland a Pressernek, és esze ágában sincs LGT-koncertet adni. De jobb is volt ez így. Azon a színpadon minden volt: citera, Rúzsa Magdi, fűrész (nyikorogtatás), szájharmonika, no meg persze zongora. Ja, dob meg gitár is, de csak azért, hogy az se távozzon csalódottan, aki a zaj miatt jött. Alapvetően azonban a zongora "dolgozott" egymagában, vagy valamilyen kísérettel. Az egész koncertet áthatotta a hozzáértés. Ez a pasas tud zongorázni! De az hagyján! A zenészei meg tudnak szaxofonozni, citerázni (mondjuk ez nem nagy kunszt), hegedülni, énekelni meg ilyenek. El vagyunk szokva attól, hogy a hozzáértőket felengedik a színpadra. Nem. A színpad általában a sztárok helye, ugrabugráljanak, óbégassanak csak, az sem baj, ha nem ritmusra, a mikrofon is csak dizájnból van odarakva, de nincs benne elem, a gitár nincs bedrótozva, a szinti ki van kapcsolva, ilyenek.

Itt azonban leül a Presser a zongorához, futkároznak az ujjai a billentyűkön, és én irigyelem, hogy hogyan jutott át hangszerkezelésben oda, a túlsó partra, amikor már minden természetes. Oda születni kell? Nekem egy b-moll-7 akkord lefogása 3 percembe telik  Na vissza a koncerthez.

Művészkedős valami született, Presser meg is jegyezte egy fél óra után, hogy most eléggé művészesre vettük, ugye nem baj? Nem baj! Kifejezetten érdekesen hangzott például a szintetizátorzeneként megismert, és a fejekben úgy gyökeret vert Próba (balett) vezérdallamának megszólaltatása szinti nélkül, csak azokkal a bigyókkal, ami ott a színpadon rendelkezésre álltak: hegedű, zongora, basszgitár, dob.

A belépő

A koncert pontosan félórás késéssel kezdődött, amit a rendezvényszervezésben nem annyira jártas közönség némileg türelmetlenül fogadott, de én, mint öreg konferenciaszervező csak kuncogtam magamban, és jóleső érzéssel állapítottam meg, hogy a rendezvényszervezők még mindig nem jöttek rá arra a trükkre, hogy fél órával korábbra kell tenni valami mondvacsinált semmit (pl. regisztráció, ingyensör), és akkor mindenki pontosan érkezik. Meg kellett várniuk az utolsó utáni későket is, mert már lassan hagyománnyá válik, hogy a művész nem a színpadon kezdi a műsort, hanem a küzdőtéren. Itt is ez történt, bejött a Pici, meg még öt srác, és acapella elénekelték a "csúnya fiúknak is van szíve" vagy melyik, általam korábban nem valami alaposan ismert LGT-számot. Nicsak, az ott az unokatesóm! Komolyan mondom! Ott áll a Presser mellett, és énekel! Jé, akkor én a szokásos hat kapcsolat helyett egy kapcsolaton keresztül ismerem a Pressert? Sőt, ugyanezen az alapon a Rúzsa Magdit is?

Az unokatesóm a Fool Moon acapella énekkar tagja, időnként szoktam is körbekiabálni, ha koncertjük van. Januárra próbáltam megfűzni, hogy egy rendezvényre jöjjenek el, ami nemigen tetszett neki, nagyon elfoglaltak. Így már értem. A Fool Moon a Presser zenekarává változott! Legalább a koncert feléig főszerepben voltak, az egyik srác szaxofonossá alakult, másik kettő citerássá, a harmadiknak levetítették a hülyeséges videóját (rejtett kamerás felvétel az állambiztonsági hivatalból), a negyedik szólót énekelt olyan dalokban, ahol két énekhang váltja egymást, az ötödik mittomén. Beöltöztek 1958-ba, meg ilyenek. Zsír!

Amadinda

Ezen a színpadon mindenki ott volt, fel sem tudom sorolni. De az Amadinda ütősegyüttest még megemlítem. A Presser tud játszani azokon a furcsa hangokat kiadó óriásbébi xilofonokon is, melyeknek a rendes neve, a hivatalos neve... nem mindegy?  Beáll a harcedzett xilofonvirtuózok közé, és üti-vágja! És nem ám melléüt! Neki is igazi xilofont (vagy mit) adtak, pedig a színpadtechnika biztosan lehetővé tette volna, hogy olyat kapjon, amelyik nem szól, osztán hadd üsse  De mondom, nem volt szükség a kegyes csalásra! Sajnos a három órányi folyamatos zene, ötperces számokkal azt jelentette, hogy összességében olyan harminc-negyven zeneszám hangzott el, így hát sejtelmem sincs már, mit is játszottak el Amadindáék, de emlékszem, hogy a Novák Péter Mindenes énekelt és táncot ropott hozzá, olyan vehemenciával, hogy ültő helyemben ropogtak a csontjaim.

Líra

És hát a lírai számok. Ez a vén csibész olyan hitelességgel dörmög a szerelemről, hogy az ember elhiszi neki. Kell még hozzá egy Rúzsa Magdi, akinek szinte mindegy, hogy mit énekel, az embert a sírás fojtogatja, és teljesen kész a 100%-os jobb féltekés élmény. Egy pucér zongorával játszanak az érzelem húrjain, az ember megint 18 éves, és vár a lányra, aki mellesleg már 25 éve ott ül mellette, és két felnőtt gyermek anyja, lassan kirepülnek (mármint a gyerekek), és mégis. (Kontraszt: a fiam tegnap bejelentette, hogy akkor ő most este 10-re elmenne egy lokálba a haverjaival, jóje? Olyan éjjel kettőkor zár a kircsmi. Ugye mehet?) Aztán begurul a színpadra a fél Pa-Dö-Dö, Falusi Mariann (a Pa-Dö-Dö másik fele tolókocsiban pont felettünk ül a 114-es szektorban. Én nem olvasok elég Story magazint. Mi baja van?), akinek a hangja ismét csak kellemes meglepetés, utoljára azt a nótát hallottam tőlük, hogy Szergej ellopta az órájukat, mind a két csajét, zsinórban. Fájdalmas élmény volt hallgatni is. De itt, ebben a miliőben, rendben van a nő, duettet énekel a Magdival, és nem lóg ki a keretből.

Zárás

Mindent egybevetve hatalmas élmény volt ez a koncert, úgy is mondhatnám, zene füleimnek. A végén, a szokásos vissza-vissza vonulgatás után Presser még megénekeltette a teltházat: "Nem marad más csak egy dal" és "Ringasd el magad", ezzel üzent, hogy viszlát, de a közönség csak nem akarta megérteni, hogy ez itt egy búcsú, ringasd el magad OTTHON, és légyszíves vidd magaddal a dalt KIFELÉ MENET, mi is csak felálltunk, leültünk, megint felálltunk, vártuk, hogy folytatódjon (ugye, milyen más, mint Woody Allennél, a "jaj, visszajön"?) és egyszer csak nem jött többé vissza. A Presser. Kár.

Szerettem Maugham (ejtsd: móm) némelyik regényét, így némiképp felfokozott hangulatban vártam a nemrégiben bemutatott Szerelmi körutazás című darabot a Thália Színházban. A Tháliába egyébként nem járunk, eddig nem tudtam, miért, de most már van róla sejtésem. A darab arról szól, hogy 35 év után "véletlenül" összefut a csalfa, megszökött feleség, a szöktetést végrehajtó lord és a felszarvazott férj. Mindenki azt hinné, hogy ebből egy csomó komikus helyzet adódik, és esetleg ezt ki is használják a darab adta keretek között, de sajnos nem.

Mivel minden kirtika természeténél fogva szubjektív, először néhány objektív gyalázatot hadd említsek: én még ennyi szövegtévesztést az életben nem hallottam. Vidám csajok helyett csidám vajokat mond Szilágyi Tibor, de lehet látni rajta, hogy nem szándékosan, és a többi szereplőn is átrohan a szánalmas szövegtévesztés, dadogás vírusa. Tíz percenként egy ilyen, az már folyamatos bakizásnak tekinthető.

Nem tudtam mire vélni ezt a trehányságot, ekkor világosítottak fel, hogy ez még csak a néhányadik előadás. Ja, mondom, akkor értem. Unalomfokát tekintve ugyan nekem a négyszázadik előadásnak tűnt, de a négyszázadikon olajozottabban mennek a dolgok, valóban.

Az egész darabot átszövi a történet, az élethelyzet, a nézők és minden iránt érzett dögunalom. Ha van egy helyzet, amit ki lehetne használni, fel lehetne fokozni, akkor az - elmarad. A darab végén van például egy nagyon ütős dramaturgiai helyzet: a felszarvazott férj 500 fontban fogad a lorddal, hogy az ő fiának a feleségét biztosan nem szöktetik meg. Kintről autóberregés hallik, tehát a nézők tudják, hogy a kishölgyet épp most szöktetik. Vagyis a Szilágyin kívül mindenki  tudja, hogy a menyét épp most lopja egy gavallér. Ez egy kínos, és eszméletlenül felturbózható jelenet, a darab csúcspontja, csattanója, hiszen a történelem megismétli önmagát, a felszarvazott férj fiát is szarvakkal illetik. Itt a művész úrnak lehetősége adódna arra, hogy pökhendi okostojásból egy pillanat alatt átalakuljon behúzott vállú üdtődött senkivé. Lubickolhatna az alakítás nyújtotta karaterformálás óriási, ámde kihasználatlanul maradó lehetőségében, merthogy a messziről ordító lehetőség helyett egy olyan gesztussal "veszi észre", hogy bolondot csinált magából, mint akinek minden mindegy. "Ja, hogy viszik a nőt? Kit érdekel?" - mondja a gesztusa, majd függöny.

Méltó befejezése a hasonlóan sziporkázó két felvonásnak. Miért? Miért? És miért van teltház?

Ugye téged is foglalkoztat, hogy a válság hatással lesz-e Rád, az életedre, a munkádra és a jövedelmi viszonyaidra? Persze hogy foglalkoztat, hiszen sajnos már megint, mint mindig, a sajtó hiányos információiból kellene kihámoznod, hogy mi is történik valójában. Ez pedig azért lehetetlen, mert a sajtó a botrányban érdekelt, tehát csak olyan híreket közöl veled, ami vérszagú. Ez a gazdasági hírekre is igaz.

Még 2008 novemberében történt, hogy felhívott egy újságíró, hogy válságinterjút készítsen velem, hogyan hat a vállalkozásomra a válság. Hogy hogyan hatott? Tavaly novemberben futott be minden idők legnagyobb rendelésállománya! A novemberi forgalmunk meghaladta az előző évi, 2007-es összes forgalom harmadát!!! És ez majdnem megismétlődött decemberben. Csak azért nem lett annyi, mert tizenvalahanyadikán bezártunk, és elmentünk karácsonyozni. Az egész 2008-as év rekordév volt, 50%-os növekedéssel, melynek jelentős része a „válságos pillanatokra” esett. Asztalos ismerősöm meséli, hogy soha még olyan évet nem kezdett, mint a 2009-es: májusig tele van munkával. Általában egy-két hónapnál nem szokott előrébb látni. Aztán menj be egy plázába: a nép úgy fogyaszt, mint aki megkergült. Szóval biztos rossz helyeken mászkálok, de én a válságot csak a sajtóból "észlelem".

Persze buta lennék magam is, ha ennek a két hónapnak az eredményét egy egyenessel meghosszabbítanám a jövőbe, és azt mondanám, hogy márpedig itten válság nincs, és nem is lesz. Hiszen az autógyártók kínja nem álkín, hanem valódi, vergődnek, no. Nekem tehát annyi előnyöm van, hogy a sajtóból áradó siránkozást ellensúlyozza a saját tapasztalatom. Na most akkor melyik sztoriból induljunk ki?

A fogyasztás racionalitása

Kezdjük egy gondolatkísérlettel. Vajon várható-e, hogy a Coca Cola csődbe megy a válság következtében? Ugye, hogy nem várható? Megkockáztatom, hogy még visszaesést sem fog elkönyvelni. Kólát még háborúban is iszunk, meg az arabok Ramadán alatt (lásd a mellékelt ábrát: Coca Cola Ramadan Edition), meg szóval „always Coca Cola”.

És mit tippelnétek egy olyan szerencsétlen vállalkozás esetében, mint a családi házakba fűthető úszómedencét kínáló Plocss Kft? Azt mondanád, nekik aztán annyi. Pedig nem. Ez teljesen téves gondolkodás! Itt nem az a döntő, hogy Te, mint átlagfogyasztó mit gondolsz az adott termék piacáról vagy hasznosságáról, hanem az, hogy vajon a termék fogyasztása mennyire racionális vagy irracionális, mégpedig nem szubjektív, hanem kifejezetten pénzügyi értelemben. A válság ugyanis az irracionális fogyasztásnak vet véget.

Hogy mi? Hogy mi? A kólaivás racionális fogyasztás lenne? Nem beszélve a beltéri úszómedencéről?

Mondtam, hogy nem szubjektív racionalitást keress, hanem pénzügyit!

A kólaivás pénzügyi szempontból racionális fogyasztás mindazoknak, akik megengedhetik maguknak ezt a luxust. Mert bizony iszonyú pazarlás és fényes luxus ezt a barna cukros löttyöt jó pénzért inni, amikor ott a finom, és majdhogynem ingyenes csapvíz a csapban. Csak néhány igazán szegény család számára irracionális a kólaivászat, de ha láttál már szegény embert teszkózni, tudhatod, hogy ami jár, az jár, ilyesmi mindig van a kosarukban. Ennek fedezetét úgy teremtik meg, hogy valami más fogyasztási cikken, például a ruházaton, vagy a tisztálkodási szereken spórolják meg.

A beltéri úszómedence fogyasztása pénzügyi szempontból szintén abszolúte racionális. Nincs az a hülye (tisztelet a kivételnek, és az Amerikai népnek), aki úgy áll neki ilyesminek, hogy nincs rá fedezete. Ha nincs rá pénzed, nem csináltatsz, ha meg van, akkor esetleg. Ezen közvetlenül nem változtat az amerikai autógyárak csődközeli állapota, ha csak a sajtó által generált pánikon és félelmen keresztül nem, hogy jaj istenem, itt a világ vége, akkor most nem kérjük az úszómedencét mégsem, jó lesz a nappali közepén az a gödör. Viszont látásra!
Vannak azonban abszolúte irracionális fogyasztások, ezeknek lett vége egyik napról a másikra.

Miért pont az autógyárak?

Nem könnyen jöttem rá a nem is kicsit bonyolult összefüggésre, hogy a jelzálogpiaci válság miért veti vissza 30%-kal a járműfogyasztást, míg látható módon a többi fogyasztásra nincs közvetlen és rövid távú hatása. Plazmatévé rulez! (Hosszú távú hatása persze lesz, mert a beszállítói, gazdasági lánc végén már ott találjuk a magyar őstermelőt is, hiszen ha egy lepke megmozgatja a szárnyát Kalkuttában, szökőár tör ki Ugandában – vagy hogy van. És egy General Motors csődje egy elég nagy lepkének a haláltánca.) Más irányból megvizsgálva a kérdést: soroljunk fel az autóiparon kívül további öt olyan iparágat, ahol a visszaesés szintén húsz százalék feletti.

???

De mégis, miért pont ők? Miért pont az autóipar?

Egy detroiti közmondás miatt: "autót mindenki tud venni, még az is, aki nem".

Ennek lett most vége. Az irracionális fogyasztók elpárologtak. Tévedés azt gondolni, hogy 30%-nyi ember egyszerűen elhalasztotta az autóvásárlását, mert ha csak ez történt volna, hamarosan helyreállna a régi rend. De nem ezt történt. Közel 30%-nyi fogyasztó egész egyszerűen nem fogyasztó többé.

Az autóvásárlás nagyon nagy százalékban irracionális fogyasztás szinte mindenütt a világon. Most érkeztünk el a lényeghez, a definícióhoz: mi az az irracionális fogyasztás? Azt nevezem pénzügyi értelemben irracionális fogyasztásnak, ahol a termék fogyasztását közel 100%-ban bankhitelből valósítjuk meg. Ez tökéletesen illik az autóiparra!

Az autófinanszírozás világszerte teljesen eltorzult. Próbált már valaki készpénzért, hitelmentesen autót vásárolni? Én próbáltam. Nem lehet!!! Amikor pár éve új autót vásároltam itthon, a szalon szó szerint nem hagyta, hogy egy összegben kifizessem a vételárat! Hirtelen azon vettem észre magam, hogy rám tukmáltak egy hároméves futamidejű hitelt azzal a meggyőző, számításokkal alátámasztott érvvel, hogy ha egyben kifizetem, akkor félmillió forinttal drágább lesz. Nooooooooooooormááááális? Ja, hogy a szalon is a hiteltörlesztésemből él?! Jaaaaaaaaa! 

Szegény autógyárakat azzal froclizza az amerikai kormány, hogy dolgozzanak ki terveket az autóipari válság rendezésére, különben nincs mentőöv. Nem irigylem őket. Egy kidurrant lufit méretvesztését könnyebb megállítani, mint az elpárolgott vevőket újrakreálni. Ezek a vevők nem fognak visszajönni, mivel nincsenek is. És nincs esélyük új vevőket felkutatni vagy kreálni.

Mit hoz a jövő?

Az irracionális, hitelekkel fedezett igények kiszolgálására létrejött gazdasági szervezeteknek le kell épülniük arra a szintre, ami már a valós igényeknek felel meg. A baj az, hogy a világ gazdaságának nagyon jelentős szelete érintett a zsugortemetkezésben. Túlságosan is rákapott a nyugati civilizáció a hitelekre, jelentős „lufiipari” kapacitások épültek ki. Mindenki a jövőbeli bevételeiből költekezett – tehát a semmiből. Minket a válság hullámai fognak csúnyán meglökdösni azáltal, hogy az autóipar, mint irracionális fogyasztó jó pár évre ki fog kerülni a fogyasztóink köréből.

Óriási átrendeződés előtt állunk. Hogy ki nyer, és ki veszít, azt nagy részben az alkalmazkodóképesség, a piacnyitás, az új vevők felkutatása határozza meg. Van, akinek könnyű dolga lesz, ide sorolom az egész informatikát. Van, aki jelentősen növekedni is fog. Remélem, mi ebben a körben leszünk  Ezt az optimizmust arra építem, hogy új szaktudás megszerzése közismerten állásmegtartó hatású. Kell az állásod? Tanulj!

Van, akinek elképesztően nehéz lesz. Hol keressen új vevőt egy autóipari beszállító? Össze fog zsugorodni, vagy átáll traktorgyártásra. A felszabaduló munkaerő meg vagy ceruzát árul az utcasarkon (magyar embernél ez a valószínű), vagy valami új dologba beletanul (magyar embernél nem valószínű).

Most akkor féljek, vagy ne féljek?

Két kérdésre felelj magadnak:

1. Mennyire érzed magadtól távolinak a „lufiipart”? Hol látsz a közvetlen közeledben olyan beszállítót vagy vevőt, akinek csupa irracionális fogyasztója van? A magyar ingatlanpiac sajnos tipikusan ilyen. A hitelből felépített sorházakat a „semmiből” akarták megvenni a delikvensek. Ötleteket kérek: mi tartozik még ebbe a körbe? Soroljátok fel az általatok ismert „lufiipari” ágazatokat! Minél távolabb vagy a „lufiipartól”, annál kisebb mértékben fog hatni rád a válság.
2. Mennyire képes a céged új vevőket felkutatni a garantáltan kihulló X%-nyi régi helyett? Elérte már a piac szélét (mint az autóipar) vagy van még tovább? Vannak még bujkáló potenciális vevők? Van-e a cégnek olyan piaca, ahol eddig nem volt jelen, mert nem tűnt gazdaságosnak a „kitermelés”? Van-e elég esze és elszántsága a cégednek, hogy ezeket kiaknázza?

Ennyi.  A konkrét jóslást rád bízom

A jövővel kapcsolatban két kijelentést tehetünk, mi vállalkozók:

1. A jövő megjódolhatatlan, kiszámíthatatlan, és aki jóslásokba bocsátkozik, az hülye
2. Te, mint vállalkozó, bizonyos szempontból látod a jövőt

2. Látod a jövőt 

Kezdjük a másodikkal. Miért mondom azt, hogy látod a jövőt? Azért, mert minden vállalkozás valami olyasmi, hogy megvalósítod azt, ami a fejedben már eleve készen áll. Kitaláltad a terméket/szolgáltatást/bármit, és most azon gürcölsz, hogy az agyadban meglévő képre formáld a világot. És a világ formálódik! Formálódik attól, hogy piszkálgatod, foglalkozol vele, egyszóval dolgozol a szent ügyeden. A "nagy ötlet" azonban a dolgok jellegéből fakadóan (csapatmunka, tőkehiány, zsákutcák, miegyéb) csigalassan valósul meg, ezért mondhatod azt, hogy évekre előre "látod a jövőt". Azt kell hogy mondjam, a jövőlátásnak ez a fajtája egy kínszenvedés. Miért nem lehet az, hogy kitaláltom, megcsinálom, és pont? Miért kell az eredményekre éveket várni? Ha úgyis tudom, hogy az eredmény az enyém lesz, minek kell erre éveket, esetleg évtizedeket várni? A fene egye meg!

Élő példa: megszámlálhatatlan éven keresztül tartott az a folyamat, hogy kiadhattam a Neumann-könyvet. Jancsi bácsi igazán megérdemelte ezt a kiadást. Évekig tartott a jogok megszerzése, hónapokig az újrafordítás, korrektúrázás, hónapokig a nyomda és az országos terítés... pedig az eredményt kezdettől fogva tudtam, láttam magam előtt.

1. A jövőt nem sejtheted

...ahogy lesz, úgy lesz...

Van egy baromi jó könyvem, Neked is ajánlom: Nassim Nicholas Taleb: Black Swan, The Impact of The Highly Improbable. 16 dollár nem a világ. Sajnos nem adták ki magyarul, én magam pedig két könyvkiadóról pattantam le eddig, tehát lehet, hogy nem is lesz. Nem látom a jövőmben, hogy ez megjelenik magyarul. Pedig irtózatosan nagy szükség lenne rá. Ez a könyv ugyanis arról szól, hogy miért téved az ember(iség) mindig, és következetesen, ha a jövőt próbálja megállapítani. Milyen emberi, agyi tulajdonságok vezetnek ehhez? Milyen altípusokba sorolhatók az emberi önbecsapások és vakságok? A kérdés másik aspektusa, hogy utólag miért vagyunk mégis nagyokosok. Ennek is meglehetősen jól behatárolható okai vannak.

Néhány érdekes tény a jövőmondás világából: az 1800-as évek végén megjósolták, hogy ha a közlekedés ebben az ütemben fejlődik tovább, Londont el fogja árasztani a lócitrom. Az 1900-as évek végén megjósolták, hogy az éjszakai utcai világitás igenis megoldható, pusztán ki kell várni, amíg a megfelelő méretű hatalmas villanykörtét az ipar le tudja gyártani, és egy néhány kilométer magas oszlopra a városok fölé tudjuk lógatni. Városonként egyet.

Vissza a könyvhöz: a szerző két világot tár elénk: Mediokrisztánt és Extrémiszánt. Mediokrisztánban minden mennyiség belátható mértékű, és szinte minden eloszlásra igaz a haranggörbe: gazdagságra/szegénységre, kultúrára/idiótaságra, keresletre/kínálatra meg minden másra, így itt minden megjósolható. Extrémisztánban a gazdagok olyannyira gazdagok, hogy néhány gazdag zsebreteszi az egész bolygó teljes lakosságát, egy sikeres író exponenciálisan több művet ad el, mint a nála alig valamivel tehetségesebb társa stb. A problémák egyik oka, hogy mi bizony Extrémisztánban élünk, de Mediokrisztánban hisszük magunkat, és ennek megfelelő jóslásokba bocsátkozunk.

Nagyon érdekes könyv, ha az ember elolvassa, soha többé nem fog hinni egyetlenegy szakértőnek sem. Nincs rá okod, hogy higgy nekik. Én még a válság előtt olvastam ezt a könyet, és ennek az élménynek tudatában mondhatom, hogy a pasasnak teljesen igaza van. SENKI nem tudta előre ezen a fazonon kívül, hogy milyen méretű és kihatású pénzügyi válság közeleg, senki! Ez meg megjósolta, hogy a Fanny Mae csődbe fog menni: "The government-sponsored institution Fannie Mae, when I look at its risks, seems to be sitting on a barrel of dynamite, vulnerable to the slightest hiccup. But not to worry: their large staff of scientists deemed these events "unlikely"." Nem volt egy nyamvadt szakértő sem rajta kívül! Egy sem!

Utólag persze sokan tudják, hogy miért tört ki a wálság: na erre mondja a szerző, hogy utólag könnyű.

Érdemes végigolvasni a 2003-2006-ban írt weblapját, melynek címe: idézetek és figyelmeztetések, amit az idióták nem veszenk figyelembe.

Agyaltunk a kollégákkal, milyen feladatot adhatnánk a programozási IT Factory képzés leendő hallgatóinak, ami telsejíti a szlogent: Coding is fun!

Nem túl hosszas gondolkodással arra jutottunk, hogy ha valaki éppencsak ismerkedik a programozással, akkor szívesen rajzolna valamit kódból. Én is így kezdtem (játékokat próbáltam írni), Tocsi is így kezdte, sőt, még a feleségem is így járt, amikor a humán szakos egyetemén kényttelen volt informatikát tanulni. Szívecskéket rajzoltak Commodore 64 Basic-kel. Hogy ez mire lett jó neki később, azt ne firtassuk, de aki továbbhalad az informatika ösvényén, annak ez egy igen jó tapasztalat. Rájössz, hogy egy játékpályát meg lehet rajzolni száz kódsorral is, meg két ügyes ciklussal is. Én annak idején egy Pacman jellegű játékot készítettem Enterprise 128 számítógépre, megcsináltam a pályarajzolás ciklusait, és örömmel vegyes csodálkozással vettem tudomásul, hogy a derékszögű pályaszerkezet helyett egy csomó rombuszt sikerült rajzolnom. Valahogy rosszul fogtam meg a ciklus szélén a kapaszkodót. Én mondom, egy élmény!

Itt a játék, alkoss nagyot, vagy kicsit, mindegy, de indulj el az úton! A WebWállalkozó tud programozni!

Egyébként ez egy ultramodern játék. Amikor kitaláltuk, én ragaszkodtam ahhoz, hogy JavaScript legyen, mert akkor nem kell a játékosnak Visual Studio meg ingyombingyom, csak egy Notepad (az meg azért akad), és mehet az ereszd-el-a-hajamat. Igen ám, de a JavaScript nem tud rajzolni. A SilverLight viszont igen! Egy remek hibrid született, tiszta és egyszerű JavaScript kódot írsz, ennek ellenére gyönyörűen rajzolsz! A mosolygós példarajz nulla másodperc alatt készült.

Gondolkodtam, mi is legyen a WebWállalkozó következő írása, és arra jutottam, legyen a domainnév-regisztráció. Ezzel kapcsolatban meg azon vettem észre magam, hogy sorozatban nem a .hu zóna alá regisztrálok domainneveket, hanem a .com, .net és .info alá, ahogy kedvem tartja. Vajon miért? - kérdeztem magamtól. A válasz egyszerű: míg a .hu alá történő regisztráció minimum két hétbe telik (már csak a várakozási lista miatt is), addig a .com azonnal elkészül. Jól hallottátok, AZONNAL! És persze nem is drágább, hanem inkább olcsóbb, mint a magyar.

Összehasonlításképpen: ma kis hazánban egy Kft. bejegyzése két órát vesz igénybe. De a weblapja! Jaaaaaaaaaaaaaaa!, Na az minimum két hét! 

Úgy tűnik találtunk egy őslényt a magyar neten: a domainregisztrációs szabályokat! Egy másodpercig sem akarok rosszindulatú lenni, tehát elismerem, hogy ezeknek a szabályoknak igenis volt értelmük akkor, amikor a nép rávetette magát az internetre, és boldog-boldogtalan regisztrálgatott ezt-azt a busás haszon reményében. Mely haszon - nyilván - elmaradt. Akkoriban, mivel mindenki, még a cégek is az internetes út elején jártak, fontos volt a várólistákkal védeni a regisztrációt az "ellenséges" regisztrálók elől. De ma már mindenki mindent réges-régen beregisztrált, nem ma jöttünk le a falvédőről. Igenis azonnal kellene a .hu domainneveket kiadni, és ha reklamáció merül fel, korrigálni a döntést.

A döntés korrigálása

Na igen, a döntés korrigálása. Az ma egyáltalán nem működik. Van egy domainkalózom, aki közel két éve egy MySQL hibaüzenetet "publikál", de a tetű nem mond le a domain használatáról. Szépen leleveleztük, ügyvédi fenyegetés, anyázás, minden volt, ahogy "illik". Van protekcióm, meg ismeretségem, meg minden, ez a dolog azonban úgy látszik, megváltoztathatatlan. Az örökkévalóságnak szól. Regisztrált domainnevet visszavenni a bitorlótól nem lehet. Miért nem? Mert volt két hetem anno, hogy kiszúrjam, hogy valaki beregisztrálja. És ha nem vettem észre, akkor csókolom, örökre búcsút mondhatok neki.

Itt lenne az ideje a regisztrációs szabályok teljeskörű felülvizsgálatának, és egy a kor szellemének (felgyorsult világ, ugye) megfelelő rendszer kidolgozásának. Vajon ez kinek a feladata? Sajnos nekem foglamam sincs.

Az alábbi levelet a közelebbről meg nem nevezett multi oktatási fejének írtam, majd az oktatókkal is megbeszéltem. Most fordítsam le? Ugyan már! Tudsz te ennyire angolul! Meg az is kiderül, hogy én mennyire (nem) tudok. Már nem is fogok ennél jobban, azt megigérem.

I have several thoughts about the official courseware. I will be as honest as possible, even if it seems rude (Borat from Kazahstan-effect), since YOU told us to share our thougths. I think many trainers has similar thoughts, but they don’t express them publicly. I hope you really want to increase the usability of the courseware, that’s why I share this with you. I have no solutions for all of the problems mention, so you may say I’m not constructive enough (or at all). I do have avoidance strategies though

Before I start: after reading this, you will easily think that I’didn’t catch the concept of the training materials. Wrong. The truth is that the only concept I accept  is the satisfaction of our customers in order to bring them back to several more courses – simply to survive in this highly competitive market.

1. About our training methodology. First of all, let me tell you how we teach. What we do is not „training” in a sense: we work together with the students. There is no such thing as separate lecture and lab, since the students often cannot wait too long to touch the machines. Doing a one and half hour speech definietly will make them fall asleep even if I tale about something really popular, cool topic like encryption and cryptography. They need almost constant activity, so they get some activity even if there is no practice or lab in a module. For example, if it’s about cryptography (there are cryptography slides in almost every course), we show them how RSA works by using CALC.EXE and some well designed small numbers. They love understanding things, that’s why they are there. We often find practices solved on the fly by the time we arrive to the practice slide in the ppt.

2. About labs. Usig this aproach, there is no such thing as a separate lab, because we solve all the problems while lecturing (p.ex. installing products while talking about the totally irrelevant minimal hw numbers (servers with 1GHz processors or less ) and very boring licensing (frankly, these guys never buy anything from Microsoft, they got it as granted from their companies)).

3. About problem solving. We never leave our students alone to do some labwork on their own. This is what other training companies do, but I know that students hate working alone reading tens of pages of click here - click there. That’s not what they were paying for! If you don’t believe me, go out to tech.ed and check the Hands On Labs’ popularity. We can clearly monitor the net effect of this didactical change in MTM: if you do labs in the ordinary way, you get 2 or more points less at the end of the course. More importantly, written step-by-step guides do not improve the students’ problem solving capabilities, while working together does just this!

4. About multimedia. A beginner trainer will find useful the videos and will use them – but again, this is not what the students payed for. What do they want? To work together with a real field expert and get the most out of his experience. We give them the videos as homework. We don’t use them in the classroom.

5. About VHD-s: after several activations I decided simply not to use them. Who cares that the machine’s name is London? Can it be safely Zürich? Yes! Is there any other benefit of your images? Background images? We can use Sysinternal’s BGINFO instead. Reskit tools installed? Missing reskit tools open a possibility to do some activity with the students. In contrast, what are the benefits of a „hand made”, „home grown” image? They can be, and are fully patched at the time of the patches are released, even if MOC is not at this level. This means feature completness (Windows R2, Exchange SP1, SQL 2005 SP1), that we have to teach.

6. About Workshop type materials. Since there is no such thing as free lunch, it is impossible not to work together with the students. The best way to lose a client is to not deal with them at all, and let him work alone for hours. He will never come back again. From this point of view, Workshops are just terrible! It gives NOTHING in the hands of the trainer, there is NOTHING to do – well, at lest „officially”. Workshops are huge challenges for us, for the tainers in order to figure out, what to do in this embarrassing situation, when the trainer has nothig to do? We hate workshop’s completely empty ppt-s, they are useless! Every time a new workshop comes out, we have to create a complete training material in order to survive. And ther are more and more of them.

To tell the truth, there are groups where we even do not open the training material, or even „hurt” the plastic bag. We „sell” this fact to students as how good reference book they got for later use.

Then what we use from the books? We do use the ppt (if there is one, see Workshops) as a guide, to cover and follow what’s in the material. That’s the way we do it. That’s the way several hundreds of experienced MCT’s do it. We are in a special situation, because I proactively tell the trainers how to do it (and how they will do it anyway after a few years).

Hát ennyi.

Milyen a jó oktatás?

Nekem személyesen nincs szakirányú (pedagógiai) végzettségem. Genetikai úton került hozzám az oktatás, a tanítás szeretete, annak átélése és művelésének helyes (?) módja. A NetAcademia eddig elért sikerei azt igazolják, hogy ez a módszer jól működik. Hosszú évekig, amíg igen kiváló kollégákkal (mICK, Soci) másodmagam tartottam tanfolyamokat, nem tudtam, de talán nem is akartam megfogalmazni, mit csinálunk másképp. Nem is volt erre akkoriban szükség - működött és kész. Ilyen-olyan díjak és elismerések sorozata (Az év előadói: https://www.netacademia.net/tudastar/default.aspx?upid=8541, Prognostics-felmérés, Microsoft Consulting utánpótlásképzés elnyerése stb.) igazolja, hogy nem tévedtünk. Az ösztönös, ám kétségkívül sikeres oktatási módszertan az évek során azonban tudatossá vált, a cég minőségpolitikájához régóta szorosan hozzátartozik.

Egy-egy össznépi, minden oktatóközpont által tartott tanfolyam után közvetlen visszacsatolást, pártatlan döntőbíráskodást is kapunk arról, hogy a tudatos tanfolyamtartás többet nyújt a hallgatóknak, mint az ad-hoc. A 2007 márciusában megtartott Vista Preinstall tanfolyamok értékelőlapjai szerint a NetAcademia Oktatóközpont végezte a legjobban a munkáját.

A kezdetek

Ha visszagondolok több mint tízéves Microsoft Certified Trainer (MCT) pályafutásomra, kezdetben egyáltalán nem értettem, mivégre dicsérik fel szánalmas tanfolyamaimat a hallgatóim, mikor én mindössze arra törekedtem, hogy én magam (is) tanuljak a tanfolyamon, illetve hogy nem unjam halálra magam. Ez azért elég gyenge célkitűzésnek tűnik, nem igaz? Hol van itt az információátadás szándéka, a jó kis magyarázatok kidolgozása, és persze hol a „legfontosabb”, a PPT? Lassanként jöttem rá arra az igen egyszerű tényre, hogy ha egy előadás vagy tanfolyam szórakoztató (=én nem unom halálra magam), az bizony sokkal hatékonyabb tanulást nyújt a hallgatóknak, mintha bármi mással kísérleteztem volna.

Ennek oka abban keresendő, hogy az ember memóriája lyukas, mint a szita, ugyanakkor érzelmi sokk hatására borotvaélessé változik. Gondoljunk csak egy személyesen átélt balesetre: ezerszer jobban emlékszünk arra a néhány másodpercre, amikor a baj megtörtént, mint bármi másra ugyanazon a napon. Sőt! Idővel az egész nap nyomtalanul eltűnik az emlékeinkből, nem marad más, mint az a pár hátborzongató másodperc!

Az oktatás során „elkövetett” viccek és egyéb "túlkapások" érzelmi sokkocskák sorozatával segítik a hallgatóságot a történtek megjegyzésében, a figyelem fenntartásában. Belegondoltak-e már abba, hogy unalmas konferenciákon miért csak az előadáson jön ránk az álomkór, míg szünetben soha?

És ez még nem minden! Apró trükkök sorozata kell ahhoz, hogy a hallgató érdeklődését akár 40 órán keresztül (napi nyolc tanórában, öt teljes napon át!) fenntartsuk, tudását elmélyítsük, hiányait pótoljuk, esetleges motiválatlansága dacára munkára bírjuk, tévképzeteit megszüntessük, lelkesedését megőrizzük, céljait elérjük és még folytathatnám. Egyszóval: ne hagyományos oktatásban részesítsük, mert annak nincs értelme. Felesleges pénzkidobás.

A módszertan tudatosítási folyamata

A saját „módszertanom” tudatosítására körülbelül 2004-2005-ben került sor, és nem ment egyedül. Szükség volt azon új kollégák aktív közreműködésére, akik később kapcsolódtak be a NetAcademia életébe, és szinte kikényszerítették belőlem/belőlünk a hogyanokat és miérteket. Sajnos pont ekkoriban Soczó Zsolt harcostársam visszatért eredeti szakmájához, és elment programozónak, így a folyamat befejezésében már nem vett részt, de az elindításáért köszönet illeti. Emellett köszönöm az aktív brainstormingolást a csapat új tagjainak, akik maguk is közreműködtek abban, hogy immár az egész csapat nevében mondhassuk: „A legjobbakat tanítjuk!”

A tudatosításhoz nagyban hozzájárult egymás tanfolyami tapasztalatainak (és értékelőlapjainak) megbeszélése, illetve külsős „áldozatok”, például Microsoft-konferenciák (elsősorban a Lurdy-házban tartott sorozat) előadóinak élve boncolása. A tudatosítás igen jó eszköz a kezemben, hogy ha egy oktató netalán valamilyen értékelésen gyengén szerepel (a kezdőknél ez elkerülhetetlen), ne csak azt tudjam mondani, hogy „ejnye-bejnye, máskor aztán...”, hanem a kivezető utat együtt megkeressük és meg is találjuk.

Amikor 2007 januárjában csapatszinten kivonultunk a Microsoft által szervezett Train the Trainer (TTT) konferenciára Zürichbe, már avatott szemekkel és fülekkel tudtuk ízekre bontani és darabonként agyonkritizálni az ott zajló „oktatást” és a minősíthetetlen „oktatókat”. Tanulni mentünk, és tanultunk is – bár nem informatikát. Hihetetlen, de igaz: a nemzetközi (!) szakma krémje, a válogatott hírös oktatók  percről percre elképesztő hibákat követtek el, azaz semmivel sem jobb oktatók, mint bárki, akit egyik pillanatról a másikra odaállítanak oktatónak. Az ő MCT-vé válásuk pontosan úgy történt, ahogy az enyém is: „Gyere fiam, csináld!”

És mi ezzel a baj? Majd belejön, nem?

Nem, egyedül NEM. Hamarosan kiderül, hogy miért nem.

Mit tud a jó oktató?

Ha össze szeretném írni, milyen különleges képességek kellenek ahhoz, hogy valaki jó oktatóvá váljon, a lista igencsak rövid lenne: nincs szükség semmilyen különleges képességre. Tantermi oktatáshoz meglepő módon még retorikai képességre sincs! (A 600 fős konferenciákat most ne keverjük ide.) Ennél ugyanis sokkal fontosabb, hogy az anyag bent legyen az oktató fejében. Teljesen természetes igény, nemde? Csakhogy a „praktizáló” oktatók jelentős részénél, megkockáztatom: a 90%-ánál ez a feltétel nem teljesül!

• NEM tudja az anyagot, NEM állt össze a fejében, és ha elveszik tőle a drágalátos PPT-jét, NEM tud megmukkanni sem!
• NEM tudja, hogy honnan jön, NEM tudja, hogy hová tart, NEM tudja, hogy mi az, amit már kétszer mondott, NEM tudja, hogy milyen fontos dolgot hagyott ki! Aki nem tudja fejből megtartani a tanfolyamot, NEM tud semmit!

A hivatalos könyvek, a kész PPT-k elkényelmesítik az oktatókat, leszoktatják a gondolkodásról, az ok-okozati viszonyok, összefüggések kereséséről, mindarról, ami életet lehelne abba a szerencsétlen képzésbe. Továbbmegyek: a konzerv tananyagok a hallgatóságot is ellustítják: fogalmuk sincs ugyan, mi van a könyvben, mégsem jegyzetelnek, mert „úgyis benne van”.  Aki így áll hozzá, az – legalábbis nálunk – hibát követ el!

A PPT-mánia olyanniyra eluralkodott mindenkin, hogy sok helyen, ha egy oktatónak egy tananyagról nincs PPT-je, fel is út, le is út. Pedig ez pont fordítva van: aki PPT nélkül bele mer vágni egy előadásba vagy egy tanfolyamba, az jó eséllyel nem szerencselovag, hanem éppen ő az adott téma szakértője. Szakértő, aki egy gondolati hálón mozog, miközben az oktatást vezeti. Minden tényhez, amit elmond, újabb tények tömege bukkan fel a fejében, amit ha kell (mert a hallgatóság soraiban érdeklődés van rá) elmond – ha nem, nem.  Amit vizualizálni kell, megteszi: gesztikulál, rajzol a táblára, élőben kivetít – a PPT nemhogy nélkülözhetetlen, de éppen ellenkezőleg, korlátoz egy ilyen előadást!

A tobzódó PPT-mánia miatt én magam is rendszeresen készítek tananyagokhoz olyan PPT-ket, amiket aztán nem vetítek le, mert úgy nem lehet tanítani – de a tisztelt megrendelő főnökének az kell.

Cél és céltartás

Avagy kit érdekel a WMI?

Tudomásul kell vennünk, hogy a hallgatóinknak maximum 50%-a jön el tanfolyamra a műszaki gyönyörök kiélvezése céljából. A többségnek valamilyen feladat elvégzéséhez van szüksége az ismeretekre, és nemhogy nem hobbija a WQL, de egyenesen hidegen hagyja a téma – mindaddig, amíg fel nem ismeri benne a feladataihoz szükséges célszerszámot! A konferenciákon megszokott fícsör-fícsör-demó-demó koreográfiájú előadások sokszor nem adják meg az „aha” érzést, hogy mire is jó egy szoftverszerszám. Az előadásokat, magyarázatokat az elérendő célok felvázolásával érdemes kezdeni, sőt, szinte célok sorozatára kell felfűzni az egész cselekményt.

Jó példa volt erre a Vista Preinstall tanfolyamunk, amit egy teljesen testreszabott Vista-telepítés bemutatásával kezdtünk, így mindenki láthatta, hova fogunk eljutni a nap végére. Innentől nem volt kérdés, hogy mit miért teszünk. Ennek ellenére időről időre kiadtuk a következő fél-egy órára vonatkozó „haditervet”, hogy részletesen lássák a bejárandó utat. Mindenki úgy távozott tőlünk, hogy legalább egyszer teljesen végigjárta a szükséges utat. Mint később kiderült, ez csak nálunk volt így...

Őszinteség

Elérkeztünk egy igen kényes, sokösszetevős témához, az őszinteséghez. Fentebb azt állítottam, hogy az oktatásba belökött szakemberek önmaguktól nem válnak jó oktatóvá. Ezt meg is kell indokolnom! Legjobb, ha saját példámból vezetem le a jelenséget, így nem érhet az a vád, hogy csak vagdalkozom össze-vissza.

Korai oktatási élményeim egyike, hogy úgy érzem, baj van a tananyaggal: hiányos, félrevezető, buta. De hogy lehetne az, mikor a nagy Microsoft maga állította össze? A hiba nyilván bennem van, én nem vagyok eléggé felnőve a feladathoz. Hát rátanulok még. De a következő tanfolyamon is gyötör az érzés, hogy itt baj van. Ezt a fejezetet ki kellene hagyni, amazt át kellene strukturálni, ezt a harmadikat meg ki kellene egészíteni, mert így nincs értelme. Mit tegyek? Térjek el a hivatalos metodológiától? Szabad ezt? És milyen alapon? Honnan veszem a bátorságot, hogy ítéletet mondjak egy nemzetközileg tanított tananyag felett? De ha így tartom, nincs semmi értelme. Szóljak a főnökeimnek, hogy ezt így ne tartsuk? Dehogy szólok!

Ez zajlik le minden oktatóban, majd marad minden a régiben. Két évvel később kijön a hivatalos tankönyv újabb változata, ami a korábban „megérzett” változtatások 85%-át tartalmazza. Na, kinek volt igaza? Mivel én magam már nem egy, nem két ilyen szenvedésen túl vagyok, bátran mondhatom, hogy amit az oktató a tananyagról gondol, az nem elfojtandó perverzió, hanem egészséges és megvalósítandó kritika, amit az élet később rendre igazol! Tessék bátran és őszintén megmondani a hallgatóságnak, hogy mi igaz és mi nem, mi fontos, és mi nem!

Ez az őszinteség egyik aspektusa. Egy másik az oktató alázata minden iránt, ami mozog. Tudomásul kell vennünk, hogy tudásunk bár alapos, de messze nem végtelen még egy ilyen teljesen emberalkotta rendszerben sem, mint amilyen az informatika. Bármelyik tanfolyamon kifoghatunk egy olyan hallgatót, aki egy részterületen többet tud nálunk. A legeslegnagyobb hiba, amit oktató ilyen helyzetben elkövethet az az, hogy tekintélye megtartásának érdekében harcba száll a nála okosabbal. Ha nyer, az a baj. Ha veszít, akkor meg az. Ha hablatyolással, mellébeszéléssel látszólag nyer, az a lehető legrosszabb: egészen biztos, hogy a hallgatóság soraiban lesz egy-két személy, aki már tudja, hogy ő nem tudja.

Nem tudom 

A mellébeszélés vakvágányára könnyen eltévedhet az a tekintélyhajhász oktató is, aki egy feltett kérdésre képtelen azt mondani, hogy „nem tudom”. Az én tapasztalatom az, hogy ezt a helyzetet pontosan ezzel a két szóval kell megoldani: „nem tudom”. Minden más „próbálkozás” értelmetlen. Az más kérdés, hogy ezzel nem jutott nyugvópontra az ügy, az oktatónak mintegy „házi feladata” támadt. Az én javaslatom az, hogy ezeket a helyzeteket tegyük teljesen természetessé, szabadítsuk meg a kínos leégések rémképétől! Ha úgyis elkerülhetetlen, fordítsuk hasznunkra! Erre a célra kiváló lehet egy, az oktató által önmagának kiosztott virtuális feketepont, ami még a táblára is felkerülhet. Annál nagyobb győzelem két nap múlva mellétenni egy zöld pipát, hogy lám-lám, mégis megoldottuk!

Hát ez is folyt. köv. Újabb sorozat indult. Azt hiszem, témából nincs hiányom, de ki fogja ezt a sok mindent 1.) megírni és 2.) elolvasni?