Visszatértem Tim Ferris könyvéhez. Ez nálam más könyveknél is előfordul, mert első olvasásra csak egy átfogó képem alakulhat ki, de mire a végére érek, nem emlékszem az elejére - és ezt nem csípem. Tehát elolvastam mégegyszer. A közepe számomra most is "ugrós", ez az a rész, ahol azt taglalja, hogyan bérelj fel személyi asszisztenst Indiából. Ennek kis hazánkban zérus a relevanciája. A többit azonban elolvastam ismét.

Információs diéta

Jóbarátként üdvözöltem ismét az információs diéta gondolatát, amit magam is sportszerűen, évek óta űzök. Egy pár mhónapja bejelentettem, hogy én márpedig csak szerdán és pénteken fogok emailt olvasni. Két hétig semmi baj sem volt a stratégiával, semmi nem omlott össze. Azután sem omlott össze semmi, de egyszer csak azt vettem észre, hogy egyre sűrűbben csekkolom az inboxomat, és már megint állandóan levelezem. Tim kérdésére válaszolva: vajon most dolgozom, vagy csupán tevékenykedem, be kellett valljam magamnak, hogy visszaestem, és már megint elég sokat tevékenykedem. Elkezdtem boncolgatni az okát, és rájtöttem. Mivel a kommunikációm 110%-a email, a feladataim is emailben jönnek, melyeket az Outlook valamelyik bugyrában helyezek el. Ez eddig oké. Ami a megcsúszás igazi oka volt, az az a szomorú tény, hogy a nyavalyás Outlook állandóan szinkronizálta, leszedte az új leveleimet, és hiába nem akartam odafigyelni, csak lláttam, hogy az Inboxom egyre csak dagad, már 28 olvasatlan levél van benne, már 57, és elfogott a lelkiismeretfurdalás, hogy akkor ott a sok halálosan fontos dolog, és én mégsem csinálok velük semmit.

Hogy miért láttam a szemem sarkából ezt a folyamatot, hogy ötpercenként új levelem van (noha a jobb alsó sarokban csipogó marhaságot letiltottam)? Mert a feladataim az Outlookban vannak, tehát az nem megoldás, hogy kilépek belőle, mert akkor az információs diéta egy következő fokozatába lépek . Aha. Akkor a feladatom a következő: rávenni az Outlookot, hogy hagyja abba a folytonos levélleszedést. Erre az Offline módot találtam megfelelő megoldásnak. Kedves Sorstársak, megmutatom, hogyan kell ezt csinálni:

Na ezzel megvolnánk. Többé nem szórakozik velem, annak ellenére akkor fogok levelet olvasni, amikor akarok, hogy ő alapból nem ezt akarja

Delegálás, felelősség

Van egy érdekes mondat a könyvben az ikszedik oldalon: ha egy alkalmazottat felelősséggel ruházol fel, úgy tűnik, hirtelen megduplázódik az illető intelligenciahányadosa. Tulajdonképpen az történik, hogy amire eleddig nagy ívben ....t, arra mostantól oda fog figyelni. Tim példájában a vevőreklamációt kezelő "népesség" szerepel, akik "megokosodtak", miután szabad kezet, döntési lehetőséget és némi anyagi keretet kaptak a főnöktől. Továbbmegyek, immár saját tapasztalatból mondom: ha sikerül ilyen szituációt kialakítani, még a dolgozók elégedettsége is növekedni fog, mert amit eddig kényszerből, unatkozva végeztek, hirtelen kellemes szórakozássá, szellemi vetélkedővé alakul(hat). Mindenki kiélheti a kreatív képességeit az ügyek helyes intézésében.

Én arra törekszem mostanában, hogy minden kényszert lehetőséggé, sőt, kihívássá alakítsak, íly módon kímélve meg önmagam a lázadásoktól, melyek a a magasan kvalifikált dolgozókra erőltetett kényszerek velejárói. Nem kevés fejtörést igényel ez az eljárás... És nem is mindenhol lehet bevetni. Ugyan hogyan alakítsam át kényszerből lehetőséggé, kihívássá a mosdók tisztán tartását?

Álommunka, munkaálom

Térjünk még vissza Tim Ferris azon javaslatához, hogy mindenki alakítsa ki a maga folyamatos kesflóját egy "csodatermék" vagy "csodaszolgáltatás" beindításával, és élvezze ennek előnyeit. Itt a "mindenki" alatt bizony csak a vállalkozói lelkületű egyéneket lehet érteni. Az a véleményem erről a részről a könyvben, hogy valaki vagy vállalkozónak született, és ez meghatározza a viselkedését, a tetteit, a céltartását stb. vagy nem született annak, és hiába olvassa Tim, vagy bárki tippeit, hogy hogyan kell pénzautomatákat felállítani saját hasznunkra. Ha ebben a tevékenységben semmilyen örömöt, kihívást nem talál, úgysem fogja megtenni. Tim nem mondja ki, de úgy gondolja, hogy az ilyen emberek lúzerek.

"Csodatermék"ötletem nekem is van vagy tíz. Mégis alapvetően a NetAcademiával foglalkozom, ami -  ne szépítsük - eléggé leköt, ugyanakkor éves szinten 50%-os növekedést produkál, hát ezért köt le. Mivel a "csodatermékeimmel" ilyen módon elég lassan haladok, elég sok embert beavattam már a titkaimba. Eleinte féltem, hogy mi lesz, hisz tényleg eszméletlen jó ötletek, és majd jól lába kél, de rá kellett jönnöm, hogy az ÉN ötleteimet kizárólag ÉN tudom tető alá hozni, mert egyedül ÉN látom a célt. Mindenki más, akit beavattam, csupán részleteket lát. Mi következik ebből?

Tim részletes leírása egy lehetséges indulási stratégiáról ugyanakkor meglepően jó és pontos. HA van valamilyen ötleted, AKKOR akár azon a nyomon is mehetsz, mint Tim, és még sokan mások. Weblap, Google ADWords kampány, kontaktok gyűjtése stb.

A négyórás munkahét

A könyv végefelé Tim a négyórás munkahét által megvalósult szabadságfokkal együttjáró üresjárati depressziót ecseteli. Bárcsak eljutottam volna valaha a nihil eme szintjére! Én maximum addig jutottam el, hogy - mondjuk - két-három hétig nem csináltam semmit. Ennyi idő úgy látszik nem elegendő arra, hogy az embert letaglózza a nihil, ugyanis ezen periódusok után én mindig tele voltam ötletekkel, ahelyett, hogy a semmi ízét éreztem volna. Már tíz éve gyakorlott konferenciaturista vagyok, hihetetlen szellemi szárnyalás két hétre elszakadni mindentől, ami itthon foglalkoztat. Egy ilyen kéthetes kiruccanás San Diegóba érlelte meg bennem a döntést, hogy saját céget alapítsak.

Ezekben a kirándulásokban volt valami furcsa. De nem velem. A társaimmal. Egy ízben például autót bérelve végigcsoszogtunk az USA keleti partján New Yorktól Miamiig. Míg engem fokozatosan hatalmába kerített a szellemi felszabadultság és csapongás, sőt, kifejezett rohamaim voltak villágmegváltó ötletekből, az útittársaimnak - semmi. Kérdezgettem, hogy érzik-e a szellemi enyergiákat, és hát nem. Felszabadultabbnak érzik-e magukat, és hát nem. Ebből az következik, hogy Timhez hasonló alkaltú egyén biztosan jó sok van a világon, de nem mindenki olyan ám!

Sosem leszel egy könyvtől más személyiség

Van, akit az információs diéta egyáltalán nem szabadít fel, mert nem érzi az információk rabjának magát. Én annak érzem. Tim is annak érzi. Valószínűleg azért, mert Tim is, én is egyprocesszorosak vagyunk, nem tudunk kétféle dologra figyelni egy másodpercig sem. Emellett ha valamibe belemerülünk, a külvilágnak annyi is. Sokan szeretnek ilyen módon elmerülni egy problémában, én kifejezetten utálok. Utálom, ha megszűnik körülöttem a világ, ha elfelejtem, hogy ki vagyok, ha nem emlékszem szinte semmire... mert én bizony így működöm, például ha programozok. Utálom. De mi van, ha valaki szereti?

Avagy a válság szele és az informatika

Egy baráti beszélgetés közben valahogy a válságra és a bizonytalanságra terelődött a szó. Láttunk már megszűnő IT-részleget, valamint olyat is, hogy a komplett őrület lett úrrá egyes cégeken, mégis az egyik beszélgetőtársam kerek perec kijelentette, hogy őt ez a dolog nem érinti, mert "upgradelni úgyis kell". Példaként felsorolta azokat a rendszereket, melyeknek a frissítésében lemaradásban vannak, és olyan úgysincs, hogy azt ne kelljen "valakinek" megcsinálnia.

Igaza van-e?

Át kell-e térni valóban Windows 2008-ra, SQL 2008-ra, Akármi 2009-re? Rossz a kérdés. Nincs válasz arra a kérdésre, hogy át kell-e térni. De hogy át fognak térni az egészen biztos. Vagy valaki lát még maga körül komoly céget Windows NT-vel nyomulni? Az áttérés: gazdasági, it-biztonsági, versenypszichológiai kényszer. A kérdés csupán az, hogy ezt az áttérést miként élik meg az informatikusok. Kényszerként, vagy új lehetőségek tárházaként, fejlődési lehetőségként?

Nos, akinek úgy kell bevezetnie egy új rendszert, hogy fogalma sincs róla, hogyan működik, annak ez bizony kényszer a javából. Nagy kínlódva feltelepíti, és még hónapok múlva is reszketve gondol arra, hogy vajon a jövő héten milyen ismeretlen "jelenség" fogja az egész hetét elrabolni? Az informatikus attitűdje aztán szépen átragad a felhasználókra is, hisz "nem én vagyok a hülye, hanem Bill Gates", és végül mindenki kórusban dühöng. Jó kis végeredmény, mondhatom!

Miért? Van más út is?

Hát persze hogy van, ezért gyűltünk itt össze. Egy képzett, a rendszert már legalább egy ízben végigpróbált, az új lehetőségekkel, szolgáltatásokkal tisztában lévő, lelkes, az újdonságra nyitott informatikus számára nem az áttérés a fájdalmas, hanem az át-nem-térés, az egyhelyben topopgás. Szinte fájdalommal tölt el, amikor egy cég számára Office XP-t kell oktatni, mert innen, a XXI. századból nézve olyan nyomorultul szerencsétlen az a bizonyos verzió. És tudjátok mit? Már nem is érdekel. Rá sem akarok nézni. Nem akarok többé NT4-be még csak bejelentkezni sem.

Ebből a szemszögből nézve egy "rendszerváltás" előtti oktatás az egész IT-csapatnak nem más, mint hogy a kényszert lehetőségre cseréljük. Kitaláltam egy új szlogent ami a 2009-es reklámkappányunkban erőteljes üzenetként fog szerepelni:

Képzett csapat jobban halad

Jé, sikerült egy megcáfolhatatlan igazságot "alkotnom"  

Avagy már megint ott tartunk, hogy az operációs rendszer nem tud valamit, ami pedig triviális.

Kezdetben vala a DOS, ami nem tudta, mi az az egér, és vajon mi fán terem a grafikus megjelenítés. Aztán jöve Windows 3.1, tudá mi csoda egér és grafika (szo-szó) de nem tudá, mi a szösz az a hálózat. Jöve Windows for Workgroups, tudá mi a fene akar lenni hálózat, de nem tudá micsoda az internet, a SCSI, és még sorolhatnám, mi mindent nem tud. Ugorjunk az időben. Jöve Vista, Mac OSX, Ubuntu, és nem tudá, mit tegyen, ha az érintőképernyőn, vagy a laptop touch padján valaki kettő vagy még annál is több pontot érint egyszerre!

A történelem megismétli önmagát

Anno, ha valamit az oprendszer nem tudott, szorgos kis kezek leprogramozták maguknak, és csináltak sok-sok különböző, teljességgel inkompatibilis eszközmeghajtót (egérdrájver-heaven). A mai oprendszerek (tisztelet a kivételnek, MacBook Air) nem tudnak mit kezdeni a multitaccsal, pedig a hardver nyilvánvalóan képes érzékelni egynél több érintést. Tehát mi történik? Mindenki elkezdi kifejleszteni a saját mulittaccs megoldását. Itt tartunk most. Kis késleltetéssel (több év) persze az oprendszerek is képessé válnak a többpontos érintés lekezelésére, akkor következik a szokásos, rendszeresen visszatérő hőbörgés, hogy a Microsoft (Apple, Ubuntu, a megfelelő behelyettesítendő) elvette a kenyerünket, kiszorította a mi világmegváltó multi-touch rendszerünket a piacról.

Ami igaz is. Kiszorít. De ennek így kell lennie. Az operációs rendszereknek idővel minden alapfeladatot tudniuk kell, mert különben a versenytársuk általi halálra vannak ítélve. Egy periféria normális lekezelése alapfeladat. Az itt a kérdés, hogy miért nem képesek erre a mai oprendszerek (tisztelet a kivételnek)?  És miért fogják műszaki csodaként, bravúrként bejelenteni, hogy képesek az érintős hardverek által jó régóta készségesen nyújtott többpontos érintés normális lekezelésére? Miért?

Minden baj „okozója”: a Xerox

Az egész multi-touch mizéria a Xerox Palo Altoban található kutatóközpontjáig vezethető vissza. Ott találták ki az egerészést a 70-es évek elején. Ott született meg az ablakozás, és az egérkurzor. Ott dőlt el, hogy a számítógépen egy pointer lesz, és hiába a sok ablak, mindössze egy ablak lesz aktív. Feltalálták az egykurzoros rendszert. A mindenki által ismert rendszerben egyetlen nyilacskát tologatsz ide-oda a képernyőn, és ezzel bökdösöl, aktiválsz ablakokat, alkalmazásokat. Merthogy onnan, a 70-es évekből nézve nincs is más lehetőség, nincs több pointer, nincs touchpad. Csak abban az esetben lenne két kurzor, ha két egér rohangálna a képernyőn, de azokhoz meg nincs két billentyűzet. Feltalálódott a személyi számítógép. Pontosabban az EGYSZEMÉLYI számítógép. Azóta is mindenki ezt a modellt használja, akár van 3D-s bedöntött, tekervényes taszkváltási lehetőség az oprendszerben, akár nincs. Minden mai asztali opreációs rendszer egyfelhasználós, még akkor is, ha több felhasználót lehet rajta létrehozni. Egy időben, egy felületen egyszerre csak egy felhasználók lehet.

Pedig ma már, a mai, több négyzetméteres kijelzőkön akár el is férne egymás mellett több felhasználó…

A mai operációs rendszerek kódja valahol egészen mélyen, sőt annál is mélyebben, a filozófia szintjén egykurzoros: ha két érintés van, akkor vagy a nyilacskát ugráltatjuk, vagy a második (harmadik stb.) érintést szoftveresen elnyomjuk, mert az csak hiba lehet. Ebből az állapotból kikeveredni a filozófia megváltoztatásával, és fundamentális kódok átírásával lehet. Ez pedig évekig tart. De egyszer ez a munka is elkészül, és Windows 2013, a Mac OS XXII és társaik hirtelen multitaccsosakká, és ezzel egyidejűleg végre tényleg többfelhasználóssá válnak.

Avagy hogyan vezessünk be egy új terméket a piacra?

Az egyik blogbejegyzésem kapcsán élénk levelezésbe kerültem egy illetővel, aki a harmadik kör levélben megkérdezte tőlem, hogy hogyan döntöm el, hogy egy új terméket érdemes-e kifejleszteni, piara vinni, vagy nem. A marketingtankönyvek szerint ugyanis minden ilyen kockázatos lépést meg kell előzzön egy alapos piackutatás, valamint a konkurens termékek igen alapos vizsgálata, hogy lehetőleg minimális kockázattal dobjunk piacra új dolgokat.

Nos, én sem piacot nem kutatok, sem a konkurenciát nem vizsgálom, még csak meg sem nézem. Hozzáteszem, hogy a mi termékünk egy szolgáltatás, tehát nem akkor derül ki, hogy valami orbitálisan félrement, amikor már egymillió dollár értékben áll a raktárban a szemellenzős módszertannal legyártott elemes citromprés, vagy éppen a képen látható szeletelhető rádió - bár a TV shopban az ilyesmit is el szokták adni. Legutóbb olyat láttam a TV shopban (nem nézem, nem én, de tényleg nem, ez merő véltelen!), hogy sarokreszelő 10 ezer Ft-ért, és ez annyira jó, hogy ha ezt az egyet megveszed 10 ezer Ft-ért, az életben többé nem kell neked sem sarokreszelő, sem semmi más, mert ez mindenre jó, plusz örök életű. És akkor most egy kiváló akció: MOST a 10 ezer Ft-odért KÉT univerzális, örökéletű sarokreszelőt kapsz, plusz egy pedikűrkészletet ajándékba...

Miért nem végzek piackutatást?

A válasz egyszerű. Mert azt gondolom, hogy ha valaki teljesen új dologgal áll elő, akkor hiába is kérdezi a nagyérdeműt, hogy szüksége van-e rá, mert nincs igény. Pont fordítva, mint a viccben: "Józsi bácsi, van a faluban tuberkulózis?" "Nincs, fiam, de igény az lenne rá!"  

Menjünk vissza az időben 1900-ba, és végezzünk piackutatást, vajon a villanyvilágításra lenne-e igény a lakosság körében:
-Jó napot Jack bácsi, feltehetek néhány kérdést?
-Persze fiam, kérdezz csak!
-Jack bácsi, kellene neked és a családodnak villanyvilágítás?
-Nem fiam, nem kellene. Apropó! Mi az a villanyvilágítás?
-Hát az egy olyan dolog, hogy leütünk néhány faoszlopot a falu közepétől idáig, azon idehúzunk egy vezetéket a házhoz, be a házba, és akkor az lesz, hogy ha lemegy a nap, és besötétedik, lehet a házban világítani vele.
-De édes fiam, most is lehet világítani. A petróleumlámpával. Nem tudtad?
-Igen, Jack bácsi, de ezzel egész éjszaka lehet világítani!
-Jól van fiam, de minek?
-Meg ez sokkal olcsóbb és kényelmesebb lesz úgy 30 év múlva!
-Addigra én elpatkolok, fiam. És még valamit: csak nem gondolod, hogy engedem, hogy facölöpökkel szétrondítsd az utcánkat?

Ugyanilyet könnyedén lehetne írni a porszívóról, a rágógumiról, a szövegkszerkesztőkről, vagy akár a számítógépről is. Ez utóbbi kütyü használhatóságában az iparág képviselői sem hittek. Elég csak visszaemlékezni az IBM sales terveire 1980-ban: "ha eladunk ebből a bigyóból 10 ezer darabot egy év alatt, akkor nagyon ügyesek voltunk" És van egy híres idézet azt hiszem a Digital elnökétől, ami valahogy így szól: "nem hinném, hogy a számítógépeknek bármi helyük lenne a lakosságnál". (Nem bírtam kigooglézni az idézet eredetijét, ha valaki tudja, helyesbítsen!)

Ha a Coca Cola "feltalálását" piackutatás előzte volna meg, ma nem lenne mit inni . Egy képzeletbeli felmérés a Coca Cola lehetséges piaci sikeréről így zajlik:
-Üdvözlöm, Mary, az lesz a feladata, hogy segítsen nekünk megtudni, vajon ez az ital sikeres lesz-e a vásárlók körében. Kezdhetjük?
-Igen, izgatottan várom!
-Adok önnek egy pohárral
-.....
-Mi történt Mary, rosszul van?
-Neeeem, de ... ööö ... ez barna! Fúj! Vihar után jön ilyen lötty a kútból, mindjárt hányok!
-Azért kóstolja meg, finom!
-Nem én, bele nem iszom ebbe a sáros dzsuvába!
-Adunk önnek ezer dollárt, ha legalább megkóstolja. Csak a nyelvét kellene beledugnia! Csak a nyelve hegyét!
-1000 dollár, na jó.
(Iszonyato vísítás, Mary őrülten ugrabugrál körbe a szobában)
-Jézusom, Mary, mi lelte!
-Ez csíp, maguk idióták! Szétmarta a nyelvem, megyek innen egyenest a doktorhoz! A soha viszont nem látásra! SZÉLHÁMOSOK!
Az ajtót bevágja, elviharzik.

A fenti kísérletet mindenkinek javaslom: dugja bele a nyelvét egy pohár kólába. Felejthetetlen élmény a nyelv alsó részén található ízlelőbimbók megtámadása szénsavval, ugyanis normál esetben oda sosem jut el a "buborék". Nekem könnybelábad a szemem tőle.

Az igazság az, hogy nagy találmányok jelentős sorát a puszta véletlennek köszönhetjük.

Miért nem nézek körül a konkurenciánál?

A másik kérdés úgy hangzott, vajon milyen alapos konkurenciaelemzést végzek. Nos, semmilyent. Soha. Erre legalább három indokom van:

1. Az már régen rossz, ha én a konkurenciát figyelem, hogy mit is kellene tennem. Ez eleve lúzermagatartás, nem beszélve arról, hogy ha az ő stratégiájukat valósítom meg az enyém helyett, az üzembiztosan garantálja az örök második helyet, mert az ő gondolataik megvalósítására én csak korlátozottan vagyok képes. Ami nekem nagyon megy, az a saját elképzeléseim megvalósítása.
2. Más megoldások megfigyelése elbátortalanít, hogy ezt tényleg lehet-e, sikerre lehet-e vinni, mert nekik lám nem sikerült, meg nézd, azzal egyenesen fejreálltak. Na de figyeljünk már oda, hogy az a szomorú tény, hogy ŐK fejreálltak az Ő hasonló elképzelésükkel, abból abszolúte nem következik, hogy az én elképzelésem is fejre fog állni. Miért? Mert az ördög a részletekben rejlik. Ahogy ŐK kitalálták és marketingelték, az félrecsúszott. Majd mi megmutatjuk!
3. Fennáll annak a veszélye, hogy felhígul a cucc, és veszít eredetiségéből, mert elkezdjük átgyúrni a "tapasztalatok" alapján. Az újítás halála a régiesítés! Valaki megjegyzete az ördöglakat kapcsán, (ami félelmetesen sikeres lett, többek között a kezdeti elvárásainknál hússzor több (!) felhasználót vonzott), hogy milyen eredeti. Én a mai napipg nem tudom, hogy eredeti-e, mert soha, de soha másik wargamét nem néztem meg , nem játszottam végig. Úgy tűnik, bizonyítást nyert, hogy az eredetiség alapfeltétele, hogy mindenféle megfontolás nélkül álljunk neki a probléma megoldásának . "Nem vak ez a ló, hanem bátor."

U.I. az elejére: a cím és az illusztráció írás közben elcsúszott a témától, de annyira tetszett a kép, hogy meghagytam. Akkor már maradjon a cím is... 

Az oktató halála. Na mi az oktató halála? Hát a túlterheltség. Azt kell mondjam, egész napos oktatás után már nem lehet csinálni érdemben semmit. Az ember szinte akármeddig a topon és az adrenalin tetején tud maradni, de oktatás után - teljes leeresztés. Sok oktató kollégám nem jutott még el ehhez az alapfelismerésig, ennek következtében állandóan úgy érzik, túl vannak terhelve. Ez igaz. Csak azt nem szabad elfelejteni, hogy a fenti szabály értelmében bármit vállal tanítási idő után, de tényleg bármit, és tényleg bárkinek, azt túlterheléskét fogja megélni. Ez a rendszer hibája. Az idegrendszer hibája.

Pedig hát bizony akad ez-meg az tanfolyam utánra. Egy kicsit írd már ár a weblapot, jó? Figyu, szereld már meg ezt, mert nem csörög. Ugye feltelepíted még ezt nekem? Ezek azok a kérések, amelyek csak úgy jönnek, még nem vállaltál semmit pluszban, de már ki vagy ütve. És akkor jön egy konferenicafelkérés a Microsofttól. Meg ha csinálsz egy pár webcastot, meg ezt-azt, lehetsz MVP.

Meg még mi is? Ja, hogy készülnöd kellene a következő órára.

Ha oktató vagy, kérlek, tudatosítsd magadban a szabályt: oktatás után már semmit nem lehet érdemben csinálni. Ehhez mérten vállalj többletfeladatokat. És ez a közoktatásban dolgozókra is igaz. Természetesen. Az oktatás az oktatás.

Nem véletlenül tettem az előző bejegyzésbe egy Apple-garázst. Steve Jobs életútja nagyon tetszik nekem, volt fent és lent, dicsérték és szidták, de hogy alkotott valamit, az kétségtelen. Ebben a beszédben a Stanford végzősei előtt meséli el az életét, és azt, hogy miért nem járta ki az egyetemet.

A másik vezérgondolata az, hogy "do not live someone else's live". Ez minden menedzser- és életviltel könyvnél tömörebben fogalmazza meg, hogyan cseszheti el valaki a teljes életét pusztán azáltal, hogy nem azt csinálja, amiért a világra jött. És hogy mi az? Akármi. Ha valaki a horgászatban leli meg élete értelmét, hát akkor az.

Kíváncsi vagyok, hányan fogják e blog hatására végig(!) hallgatni. Minden van benne: élet és halál, vállalkozás, siker és bukás, oktatás és tanulás, informatika és művészet, munka és szórakozás, életcél és lógás, szóval minden, ami számomra is fontos.

Miután egyszemélyes oktatós garázsvállalkozásom megtette a magáét, és pár hónapig megkímélt a közvetlen éhhaláltól, kaptam egy csábító ajánlatot a Polgári Védelemtől, tanítsak nekik gépi kódot. Ez jól hangzik! Kicsit talán dehonesztáló egy "jól menő" saját vállalkozásból fejest ugrani az államba, annak is egy rendvédelmi szervezetébe, de mit tudtam én? Érdekli őket a gépi kód, hallod!? Gyerünk!

Az első csapat "hallgató" azonban olyan kiábrándító volt (mint mondtam, irakba menő önkéntesek), hogy sürgősen munka után kellett néznem - az intézmény keretei között persze, mert hát a fizetés mégiscsak kell. Sosem tudtam meg, valójában mire kellettem nekik.

Most nézem, az intézmény jelenlegi neve Katasztrófavédelmi Oktatási Központ és ezt kell tudni róla: "A BM KOK péceli objektuma tanfolyamok és rendezvények megtartására alkalmas tantermekkel, számítógépes és olvasóteremmel, oktatási kabinettel, kollégiumi szobákkal, étkezővel, színházteremmel rendelkezik." Megtalálták a helyüket a szép új kapitalista világban. De ez nem volt biztos...

Buli hely volt a rendszerváltás alatt a Polgári Védelem, senki nem tudta, hogy mi lesz velünk, mergmaradunk-e egyáltalán most, hogy az atomháború réme végül is elmúlt. Ide-oda szervezgettek minket, így voltam tűzoltó (az biztosan voltam), de talán határőr is, mintegy két hétig, aztán pedig rendőr (?). Mi ebből nagyjából semmit sem érzékeltünk, jöttek-mentek az "iraki csapatok", untattuk egymást a katonákkal a gépteremben, és annyi. 

A vállakozó viszont azt mondatta velem, hogy itt ez a sok jó kis számítógép, meg tanterem, meg kolesz, meg étterem, meg Novell 2.0 hálózat (Arcnet), meg hát ugye a Turbo Pascal, csinájjunkmávalamit, a katonáknak úgyis mindegy, mit mondok, készülök-e, bemegyek-e egyáltalán az órára, mert nem figyelnek oda. Hamarosan az egész helyi pévé (Polgári Védelem) maszekolt , mert meghirdettünk egyközépfokú számítástechnikai képzést, persze a BM géptermeit ingyen "vettük bérbe". A vállalkozásban az összes ottani informatikus benne volt, mind a hárman oktattunk. Ez is bizonyítja, hogy nem én voltam... De egyébként a "cselekmény" már régesrégen elévült, mert 1992-ben eljöttem onnan, tehát legalább 16 éve volt.

Na ezzel meg is volt a délelőtti elfoglaltságom, de délután is csinálni kellene valamit, ezért még másodállást vállaltam a helybéli gimnáziumban (kint vagyok ám érettségi tablókon, mint tanár!!), valamint átbicikliztem Isaszegre, az általános oksolába DOS-t tanítani. (Wolfenstein. Mond ez valamit?) Mindezt persze szigorúan munkaidőben! Az isaszegi "buli" necces volt, mert hát elvileg szigorú kártyás be-és kiléptetőrendszer van, meg munkaidőelszámolás, de az egyik felettesemmel meg tudtam beszélni, hogy én szépen elkarikázok 1 órakor, ő meg lehúzza a kártyámat 4-kor. High Security.

Ment is ez jó darabig, addig, amíg egyszer csak ki nem tüntettek szorgosságom miatt. Kaptam piros műbőr mappában oklevelet, meg pár forint jutalmat, mert hogy én milyen nagy mértékben tolom előre a "cég" szekerét.

Csak tudnám, hogy kinek a hülye ötlete volt, hogy így alázzon meg! Ezt követően inkább ott helyben maszekoltam, és írtam nekik ténylegesen programot a veszélyes vegyianyagok nyilváltartására (amit sohasem használtak), valamint lassan belemelegedtem a következő vállalkozásomba, egy bétébe, ahol kültag voltam, viszont a világ megváltására esküdtünk fel. Feltaláltuk ugyanis a Mesterséges Intelligenciát!

De maradjunk még a pévében. Ki ne ismerné a Ventura kiadványszerkesztőt? Ugye, hogy volt olyan? És ki ne használta volna a Borland Quattro táblázatkezelőt? A Borland Paradox adatbáziskezelőt? Na Quattroból volt két raklapnyi az irodámban, mert akkor még nem találták fel a licencvásárlást, és kellett nekünk úgy 160 db. Leszállították. Dobozostul. Mellékelem a doboz képét, hogy mekkora lehetett. (Mi az a WinDOS?) Na és mi volt még ott, na mi? Hát Rosytext szövegszerkesztőgép, amit éppen lecseréltek a máig sok helyen használt Ékszer szövegszerkesztőre, mert az a tuti.

Elkészült Hacker Henry következő vallomása, nem tudom, csinálunk-e még ilyet, viccnek jó vót. Az eredeti elképzelés az volt, hogy akkor majd ez viral marketing réven terjedni fog, merthogy hülyeséges videó. Hülyeségnek hülyeség, de úgy látszik, nem eléggé, mert az első részt mindössze 318-an nézték meg az elmúlt 2 hónapban

Jó, az is igaz, hogy rétegtéma, próbáltuk bulvárosra venni, ez lett. Ez a Hacker Henry egy entellektüel. Nem bírt eléggé bunkó lenni a srác, persze lehet, hogy a szerep szempontjából ez a "hiteles". Ennél hitelesebb egy igazi színész lett volna.

Egy kis adalék: az itt elhangzott történet valódi, megtörtént eset!

And the cinemas as well...

Kitaláltam valamit, amit a mozik bevethetnének a szánalmas nézőszám növelésére. Van egy olyan fogalom, hogy egyidejűség, ami bizony drága kincs! Lásd alant, de először sztorizok. 

Most jövünk a cinemából (amikor nemrég egy angol pasassal beszélgettem, és azt mondtam neki, a konferencia egy movie-ben lesz, csak nézett nagyokat, hogy hogy fogunk belekerülni egy filmbe, na ennyit az inglisemről a moziTEREM az cinema...), a legújabb James Bond filmet néztük meg a Sugár moziban. Szánalmas a moziipar állapota. Legújabb filmet kisteremben, fél házzal vetíteni... hát van ennél rosszabb?

Hozzá kell tenni, hogy a mozik pökhendiségét egyelőre nem törte meg a töretlen lefelé ívelő pálya, csak a bevétel zuhant drámaian. Talán nem árulok el túl nagy titkot, ha elmondom, hogy mennyiért lehet kibérelni konferencia céljából egy délvidéki mozitermet egy napra: 700.000 HUF az ára. Ezek simán bolondok. Ha negyedannyit kérnének, lenne cég, aki kibérelné egy-egy napra, de így??? Én azt nem értem, hogy miért nem veszik figyelembe, hogy mennyi bevételt termel a filmvetítés, és ehhez arányosítanák a bérleti díjat. A legjobb sztroim ez ügyben, a mozi megnevezése nélkül, amikor tavaly tavasszal csináltunk egy konferenciát, és volt catering (magyarul: kaja) is, és a mozi aggódott, hogy ha nem kerítjük el paravánnal a kaját, akkor nekünk milyen rossz lesz, mert a sztenderd mozilátogatók felzabálják a kaviáros-mákos-kolbászos-valníliás-szalonnás-csicsókás (fúj! )  falatokat. Én meg csak röhögtem magamban. Ugyanis a konferencia főpróbája során volt szerencsénk megfigyelni a forgalmat. Ilyenek, hogy:

-Sajnáljuk fiúk de be kell fejeznetek a próbát, mert a következő filmre eladtunk jegyeket - mondja a mozis. (Fontos adalék, hogy már 14:00 van, és eddig az összes előadás elmaradt.)
-Mégis, mennyi jegyet adtak el? - kérdezem én.
-Hát.... egyet.

Ilyenkor az emberben megmozdul az adakozási hajlam, hogy annak az egy embernek adjon 3000 Ft-ot, hogy menjen már a túróba, és jöjjön vissza 2 óra múlva - de nem tettem meg ezt a "gesztust". Na szóval megreszkíroztuk, hogy a konferencia látogatóin felül a mozilátogatók is jól bekajálnak. Hát, az a tizenöt ember nem sok vizet zavart.

Ülünk a félig üres (vagy félig tele?) nézőtéren, és azon gondolkodom immár sokadszor, hogy mit tehetnének ezek a cégek, ha lenne bennünk kezdeményezőkészség. Hát, kitaláltam valamit. Az alapfelállást figyelembe véve (olyan előadásokat kellene tartaniuk, amiért az emberek szívesen fizetnek 4-5 ezer Ft-ot, valamint hogy a cucc ne legyen egyidejűleg elérhető ingyen is) az alábbi meglátásra jutottam. Amit ki tudnának használni az internetkorszakban, az az egyidejűség. Az emberek szívesen fizetnek akár 20 eFt-ot is egy Jean Michel Jarre koncertért, még akkor is, ha a a művészt 1 km-ről (sem) látják, de az eseményről készült kétórás felvételt már ingyen sem nézik meg. (Én sem.) Ugyanez igaz egy színházi előadásra is: fizetünk az ottlétért, de az előadás felvételét már nem nézzük meg. Ja, és az ITFactory is ilyen: alaposan építettünk arra, hogy az egyidejű online jelenlét értéket képvisel! Amiért ezekben az esetekben fizetünk, az az egyidejűség. És nem azért nem nézzük meg ingyen, mert feltétlenül rossz a felvétel. Nem. Azért nem tudjuk végignézni, mert tudjuk róla, hogy konzerv, ami türelmetlenné tesz, tekerjünk már!

Nem tudjuk, hogy miért ér nekünk zsozsót az egyidejűség, de ér, annyi biztos. Nemsokára sokan-sokan felismerik ezt, és új iparágak épülnek erre a tényre. A "konzerviparnak" egyszeriben konkurrense támad.

Ha én mozihálózat lennék, alkotnék egy modellt, ami lehetővé tenné, hogy a földgolyóbison szinte másodpercenként tartott koncerteken a világ sok-sok mozijában részt lehessen venni "élőben". Én tuti beülnék egy kedvencem koncertjére (a moziba!), mert ezzel rész vehetnék olyan eseményeken, melyeken másképp sohasem. Versenytárs nincs, mert a tévében ez nincs, DVD-n nincs, repülőjegyem nincs... Mire vártok, mozikák?

A Fóti maga alatt vágja a fát, mert most bevallja, hogy nincs is olyan, hogy oktatás, csak tanulás van. Mi lesz veled NetAcademia Oktatóközpont? Mi lesz veled oktatás? Ha most megtudjátok Tőlem, hogy nincs is olyan, hogy oktatás, be lehet zárni az általános iskoláktól az egyetemekig mindent.

Jöhet a néma-buta pislogás?

Ezek a gondolatok a Szegedi József Attlila Tudományos Információs Központban (TIK) tartott Train4Business konferencia kapcsán jutottak eszembe. Mivel ez egy országos turné, most hallgatom meg másodszor ugyanazt. Apropó TIK: én még ilyen színvonalas oktatási helyszínt, mint a TIK, nem láttam ebben az országban. Színvonalas, hangulatos, hatalmas, de barátságos, modern, tiszta, átgondolt, jól szervezett, hatékony, meg még vagy öt ilyen jelző. Komolyan mondom, az épülettől elkezdve a környezetig minden olyan, hogy magyar ember ilyenre valójában nem képes

Volt egyszer egy olyan tanfolyami hallgatónk, aki átszökött hozzánk a konkurenciától, mert blablabla - félrebeszélés. Az ilyen jelenségek, mármint hogy szöknek az emberek a konkurenciától, mindig melegséggel töltik el a pici szívemet - de ebben most nem volt köszönet. Mint kiderült, a srác azért jött át, mert az előző helyen nem tolták be a fejébe az okosságot, ott ült 3 napot, és keddre elfelejtette a hétfőit, szerdára a keddit. Ő mindent értett, mindent látott, de "azok ott" nem tudták neki megtanítani.

Kedves fiatalember, azért nem tudták Neked megtanítani, mert nem is lehet. Olyan NINCS, hogy bármilyen infót bárki beletoljon a fejedbe úgy, hogy az azonnal a tiéd legyen. Ami VAN, az annak a megkönnyítése, hogy magadtól megtanuld. Sarkítva azt is mondhatnánk, hogy NINCS olyan, hogy oktatás, csak olyan van, hogy tanulás segítése. Mentorkodás. Amit mi csinálunk, az az ÖNÁLLÓ tanulás segítése az évszezados tapasztalat átadása szemléletes példákkal, magyarázatokkal, a figyelem fenntartása jó előadói stílussal - de ennyi. Ez az "ennyi" nagyságrendekkel meg tudja könnyíteni a tanulást, de valamennyien tudjuk, Te is tudod, Én is tudom, hogy mindent meg lehet tanulni önállóan is. Persze. Ott a Google, oszt hajrá!

Fürdőszobát csempézni is lehet önállóan, és lehet szakemberrel. Bizonyos szinten. Vannak, akiknek az önálló csempézésük jobb lesz, mint ha  mester hívnának. Ők ne hívjanak mesterembert. De aki úgy csempéz, mint én (kipróbáltam, soha többet!), vagyis a harmadik dimenzióba is kitüremkednek a csempék, az forduljon szakemberhez. Ha viszont azt is figyelembe vesszük, hogy a csempézésnek is vannak rejtelmei, és házi barkácsolással sosem érhetünk el bizonyos eredményeket, akkor már megfontolandó a szakember igénybevétele. Nem kóklert mondtam, hanem szakembert!

Na most itt ülök a T4B "koncerten", mindent értek, mindent látok, mindent hallok, de. Ez olyan, mint ha leülnék egy főútvonal mellé, és nézném az elhaladó autókat. Mindet látom, az autók színét, a sofőrt, el tudom olvasni a rendszámokat, mindent "értek". De ha egy órával később valaki megkérdezi, hogy mi volt a rendszáma a piros Skodának, amiben az a csúf nő ült - hát passz. Ahhoz az egész "tananyagot" át kellene ismételnem. Hányszor? X-szer! Kinek? Nekem!

Amit egy oktatóközpont a tanfolyamokon tehet, az annyi, hogy elmondja a sztorit, például az asp.net történetét, felkeltse az érdeklődést, mindent kipróbáljunk a gyakorlatban egyszer, előállon a tanfolyamon egy nagyobb mű... De ennyi. Az ismeretek reprodukálhatóságáért a hallgató felel. Jegyzeteléssel, kérdésekkel segítheti ki magát abból a nehéz helyzetből, amibe került: neki tanulnia KELL. Borsi Kati a TIK-en éppen Web User és Server kontrollokat magyaráz: